A mindig érdekes Dr. Vinón ezúttal is érdekes poszt- és kommentváltás alakult ki arról, hogy az átlagfogyasztó virágos jókedvét nem a dugósság és nem is a borhamisítás fenyegeti a leginkább, hanem a tűző napon álló, cammogó légkondicionálatlan rakterű teherautókban bekövetkező hősokk. A borszállítmányokat veszélyeztető hőguta elhárításán dolgozó - és ennyiben a baj nagyságának eltúlozásában kétségtelenül érdekelt – eProvenance egyik alkalmazottja is beszállt a beszélgetésbe, és figyelemreméltó adatokkal szolgált. A szállítmányok sorsát RFID címkékkel követő cég (Radio Frequency IDentification - automatikus azonosításhoz és adatközléshez használt technológia) adatbázisában 1450 szállítmány részletes hőtörténete/lázgörbéje szerepel. Az adatok földolgozásából az derül ki, hogy 

Folytatva a keddi GSM-ezést, a végére természetesen a legérdekesebb páros maradt: egy francia és egy ausztrál Chateauneuf-du-Pape. Utóbbi persze csak képletesen az, de amint a neve is utal rá, az ihletet nem akárhonnan merítette. Árfekvésre nagyjából megegyeznek, durván 30 euró környékén szerezhető be egyik is, másik is, ami egyrészt nem kis összeg, másrészről viszont nem is akkora, hogy garantált élményben részesedjünk a világ valamely sztárolt (vagy éppen feltörekvő) vidékéről.

Rosszabb pillanatban nem is érkezhetett volna. Egyrészt éppen ki vagyok szeretve a cabernet-kből, másrészt még mindig zsibbaszt a mustrabú, harmadrészt számban még a külföldi nyaralások íze, negyedrészt napok óta borul és esik. Szóval a terep hibátlanul elrendeződött ahhoz, hogy a hajdani lelkendezést visszavonjam, és hamut szórjak a fejemre. De ha minden baljós előjelet zárójelbe tehetnék, az esélyek akkor is a Tenkes ellen szólnának: végtére is hány olyan bor maradt, amit 5 éve szerettem, és most is lelkesen hájpolom? Szerencsére bármennyire fejben dől el minden (courtesy of Mocsai Lajos), azért kóstolásban az érzéki adatnak is osztanak lapot.

A Rhone völgye az egyik kedvenc borvidékem, olyan favorit, amelyet más izgalmaktól elcsábulva ugyan hosszabb-rövidebb ideig hanyagolok, de bizonyos idő elteltével mindig késztetést érzek a visszatérésre. Bizonyára még nem ittam eleget, hogy megunjam, és csalódnom sem sikerült akkorát, mint máshol. A vidék prominens fajtái viszont más kontextusban is nagyon érdekelnek, márpedig más kontextus, az akad bőven: a neves francia szőlők többségéhez hasonlóan ezeket is széthurcolták a világ majd összes csücskébe, ahol csak bortermelésbe fogtak.

"Az ünnep legemelkedettebb pillanatában a degeszre zabált társaság valamely házigazda beosztású tagja kisettenkedik a spájzba, és onnét egy palack tokajit hoz elő, amelyet a népes társaság a legnagyobb áhítattal fogyaszt, a nők még nyelvüket is öltögetik, belenyalunk, vihogják, amitől, mondjuk, falnak tudok menni, de a férfiak is komoly arccal néznek össze és koccintanak, és ilyenkor tényleg a világ legsznobabb, legbunkóbb, legérzéketlenebb köcsögének érzem magam, mert nem tudom megállni, hogy ne szóljak: de hát ez szar! (…) Tízből kilencszer a Tokaj Kereskedőház valamely ezer forint alatti palackáron hozzáférhető terméke reprezentálja a világ legjobb borvidékét, a Magyar Nemzeti Büszkeséget és Kincset a mi teljesen átlagosnak tűnő családi körünkben, minden borkulturális felvilágosító erőfeszítésem ellenére, és ettől sírni tudnék."

Azt álmodtam, hogy készülök kiruccanni Hévízre két napra egy kicsit pihenni a feleségemmel. Nem a fürdők miatt, hanem csak megnézni a várost, sétálni, kirándulni és esténként egy jót vacsorázni, esetleg borozni. Megnéztem a város honlapját, ahol találtam bor menüpontot is, pedig ez nem is igazán híres boros város. Itt ajánlják a város két vinotékáját, sőt van egy rendesen frissített naptár is arról, hogy adott időpontban melyik pince borkertjébe lehet betérni. Azt csinálják ugyanis ezek az élelmes hévizi borászok, hogy évente néhány hétig – ki mennyit bír: nyolc, tíz, tizenkét hetet – a pince mellett nyitva tartanak valami egyszerű, de hangulatos borozót, jó időben borkerttel, ahol kimérik folyóboraikat fröccsnek vagy tisztán, palackos boraikat pedig poharazva.

Ezen a hétvégén rendezik a negyedik Kürti Borfesztivált, ahová eddig még nem sikerült eljutnom, sajnos idén is tartom a rossz hagyományt, talán majd jövőre, az ötödikre kiérek. A tizenhat helyi borász mellett ott lesznek a legjobb szlovákiai pincék, előbbiek közül a Strekov 1075-öt, utóbbiak közül Bott Frigyest kell kiemelni. Lesznek még magyarok itthonról is (Dorogi testvérek, Gál Tibor, Légli Géza, Miklós Csabi, Tiffán Ede és Zsolt), de Balla Géza Erdélyből, Rozsmán István és Cuk Lajos Lendváról is ott lesz, kiegészülve egy-egy osztrák és cseh kollégával. Természetesen lehet majd helyi ételeket is kóstolni, lesz zene, kézműves bemutató, kirakodóvásár és játszóház gyerekeknek. Részletesebb információért a programokról, az odajutásról, a borászokról és minden egyébről nézzék meg a fesztivál informatív honlapját. Menjenek és kóstoljanak helyettem is.

A képet a fesztivál facebook oldaláról szereztem.

Júniusban volt szerencsém néhány napot Dél-Spanyolországban tölteni, és bár a bor nem volt úti cél, ebédhez, vacsorához természetesen bedobáltunk néhány eurót a spanyol borperselybe. Nem ittunk olyan bort, amitől transzba estünk volna, de olyannal sem találkoztunk, amit a lefolyóba kellett volna csatornázni. Utólag mérlegelve leginkább az maradt meg, hogy különösebb háttérismeretek nélkül, szupermarketek polcain félvakon tapogatva - a tudatlanok konzervativizmusával: vagy rioja vagy ribera del duero - sem nyúltunk mellé. A tempranillo (tinto fino, tinta de toro, tinta del pais, tinta roriz stb.) foolproof fajta, a helyi sangiovese vagy ha úgy tetszik kékfrankos, amely képes megőrizni a savait, és bár nem behízelgő, van tartása, jól fölismerhető karaktere. Amíg az alapreceptet követik, a spanyol borászok hibátlanul dolgoznak, a 7-12 eurós kategória fenékig papsajt. Amikor 20 euró fölé merészkedtünk (reservák, gran reservák és lokális megfelelőik), akkor elmaradt a nagy ugrás, nem egyszer egy adott pince alapbora jobban tetszett, mint a barrikba küldött, tartósan pácolt „presztízsbor”.

Eddig azt hittem, hogy a bor csak a súlytalanság állapotának elérésében segít, de egy újabb kutatás szerint utána is: lassítja a súlytalanság káros tüneteinek kialakulását. Ezzel együtt valószínűleg a jövőben sem lehet szalonspiccel űrhajót vezetni. Csak lazán kapcsolódik ide, de nem tudom kihagyni, hogy a napokban új magyar világszabadalom született: a lassan minden nyavalyát gyógyító rezveratrolt az egri Gajdos Pincészetnek sikerült egyesítenie a szintén univerzális gyógyerővel rendelkező PI-technológiával, és így megszületett a világszabadalom BIO-PI Bikavér (gyilkos szöveg). (Én még egy kis C-vitamint aprítanék bele, és Gyurcsok Józseffel mint húzóarccal ontanám a reklámszpotokat.)

Nem győztem csodálkozni az idei Furmint Februáron, mennyi színvonalas tételbe sikerült belefutni egy röpke délután alatt – a meglepetés akkora volt, hogy még így öt hónap távlatából is gyakran felrémlik, mennyire kellemes szájízzel távoztam a bemutatóról. A borokat kóstolva olybá tűnt, manapság már nem csak néhány kitüntetett termelő képes nagyobb magaslatokat elérni, a száraz furmint versenyszámban eddig kevésbé elismert vagy befutott versenyzők is egyre-másra belekapnak a pannon klasszis kategóriába. Nyilvánvaló módon egy kóstoló nem kóstoló, így el is határoztam, hogy beszerzek egyet-kettőt a szubjektíve legérdekesebbnek ítélt palackok közül, és tüzetesebben szemügyre veszem tartalmukat.

Bár annak idején a vitához nem szóltam hozzá, ezerszer megrágtam magamban Matt Kramer lesújtó kritikáját az olaszrizlingről: „Ha megszakadok sem tudom megérteni, hogy az alacsony ár és a magas termés közgazdasági logikáját leszámítva miért akarna bárki olyan fajtákkal foglalkozni, mint például az olaszrizling. Értem persze a történelmi okait annak, hogy ennyire széles körben elterjedt. De ez egy lúzer fajta.”  Nehéz ezt feldolgoznom. Mert az olaszrizling úgy tartozik a kedvenc fajtáim közé, hogy igazából nem szoktam azon gondolkodni, hogy nagy-e. Nekem amolyan „mi kutyánk kölyke”, én meglátom benne a szépet, a csúfat meg automatikusan az évjárat vagy a borász számlájára írom. Ugyanakkor ha sarokba szorítanak, elismerem, hogy szinte megoldhatatlan feladat hat palack komolyan vehető olaszrizlinget összeválogatni bármely kereskedés aktuális kínálatából. Ám annál könnyebb lenne hat, a polcról találomra leemelt olaszrizlinggel bebizonyítani, hogy ez egy jellegtelen, arctalan, középszerű fajta.

Nem egyszerű dolog itthon jó ausztrál borhoz jutni, két kezemen meg tudnám számolni az érdekesebb tételeket, amiket a hazai polcokon valaha láttam. Meg kell ugyan hagyni, az első számú ikonbor, az ennek megfelelően árazott Penfolds Grange éppen kapható, de a kisebb borászatok egyedi borai messze elkerülik a határainkat. Marad a vadászgatás angliai és német webshopokban, ha történetesen ilyen borokra fájna a fogunk. Márpedig az enyém fáj egy ideje, így bosszankodtam is rendesen dagadtos kolléga beszámolóját olvasva, milyen borokról sikerült lemaradnom egy éve. Eljött azonban az újrázás ideje, az Ausztráliában élő borszakértő, Halász Attila most sem üres kézzel érkezett Magyarországra, sőt, ha lehet, ezúttal még illusztrisabb borsort hozott magával a bemutatóra készülve.

Andrew Jefford talált egy adatbázisóriást a globális borpiacról: Global wine markets, 1961 to 2009: a statistical compendium. Ez eredendően egy súlyos könyv, viszont ingyen letölthető pdf fájlként. A szerzők az Adelaide-i Egyetem professzorai, és a nemrég alapított Borgazdaságtani Kutatóintézetet vezetik. Az adatbázis valóságos kincsestár, se szeri, se száma az érdekes, meglepő, elképesztő adatoknak. Első körben idézek néhányat a Jefford által kimazsolázott tényekből, aztán jönnek az általam kicsipegetett szalmaszálak a magyar vonatkozású kazalból.

Beszéljünk egy kicsit Kínáról. Két hete volt szerencsém részt venni Bordeaux-ban a Vinexpón, ahol kényszervigyorogva beszéltük egy tokaji pincészet képviselőjével, hogy 15-20 éve az öltönyös-aktatáskás amerikaiakat leshették olyan várakozásteljesen, mint ma a farmeres-hátizsákos kínaiakat. Nagyon sok kínai importőr keringett a standok körül, és nagyon sokan tekingettek feléjük várakozón. Nincs mese, Kína a borpiacon is megkerülhetetlen tényezővé válik. Avagy vált.

Nem kapkodtam el a második rész felbontását/megírását, viszont tökéletesen igazoltam a tételt miszerint: ami késik, nem múlik. Csak sorra kerültek az Úrágyák. Innen indult a száraz furmint kultusza, ha belegondolunk, nem is olyan régen. Tizenkét éve még senki sem beszélt a nagy száraz tokaji borról, aztán jött a 2000-es Úrágya a Királyudvartól – akkoriban ez Szepsy Istvánt is jelentette – és egy csapásra megváltozott minden. A száraz furmintnak rangja lett, a dűlőknek mitológiája. Azóta persze rengeteg dolog történt: a Királyudvarban például már Sec készül, a Szepsy birtoknál pedig beelőzött az Urbán és a Szent Tamás. A legenda azonban tovább él – mondhatnám, ha nem lenne elcsépelve a kifejezés.

Sokszor kerül szóba az öreg tőkék gyümölcséből szűrt borok szépsége és minősége. Én magam kedvelem, és gyakran találom kiemelkedőnek ezeket a borokat, számos vakkóstolás erősítette meg ezt a hitet bennem. A borászok is gyakran készítik öreg tőkék terméséből kiemelt boraikat, és küldik alacsonyabb presztízsű borba a fiatal tőkék gyümölcsét. Bátran ki merem hát jelenteni, hogy az öreg tőkék értéket képviselnek. Azt is el kell viszont ismerni, hogy vajmi kevés tudományos igényű magyarázatunk van az öreg tőkék értékére, inkább csak népszerű mesék és közszájon forgó legendák közül lehet válogatni.

Tegnap késő délután hívott föl Németh Ágnes, a magyar Decanter főszerkesztője, és vagy az ősi ellenségnek kijáró tisztelet, vagy a körültekintő előrelátás jegyében közölte velünk, hogy a brit anyalap megvonta a magyar szerkesztőségtől a Decanter név használatának jogát. A hivatalos indoklás a lap szelleméhez méltatlan reklámokra hivatkozik, Németh Ágnes szerint azonban a fő konfliktust az eredeti és a magyar kiadásban egyaránt szereplő borok eltérő értékelése váltotta ki (nehezményezték, hogy a nemzetközi sztárborokat pontszámban rendszeresen felülmúlják a magyar borok). A lap szerzői gárdája változatlan felállásban, változatlan háttérrel, tartalmilag erősebb regionális hangsúllyal Vince néven folytatja a munkát. A júliusi szám még Decanterként jelenik meg, augusztusban jön a Vince. 

Jamie Goode vizionált egy olyat, hogy minden magát hozzászólásra ragadtató szaktársa azóta is rajta röhög. Akik veszik maguknak a bátorságot, hogy ilyen apokaliptikus freskókat pingáljanak, általában persze megérdemlik a sorsukat, de javukra írandó, hogy egy füst alatt létrehoznak egy olyan virtuális csomópontot, ahová összeszaladnak a vélemények, és elcsattan egy két színvallás. A derék Goode azzal került Harold Campinggel egy gyékényre, hogy bejelentette küszöbön áll a borháború (lemaradt a Mondovinóról?). A goode-i forgatókönyv szerint a bordeaux-i elit, a nagy champagne-házak, valamint a szupertoszkánokat, szuperspanyolokat, szuperkaliforniaiakat stb. előállító borászatok nem nézhetik tovább tétlenül a természetes borok térnyerését, a terroir-szemlélet híveinek megerősödését, aknamunkáját. A borvilág imperialistái és karvalytőkései korlátlan anyagi eszközeiket és kapcsolati tőkéjüket mozgósítva hamarosan csapást mérnek a lázadókra. A bordeaux-i elitet azért tölti el félelemmel a természetes borok megjelenése, mert azok megmutatják a bordóiak valódi értékét, amelyek, ahogyan Goode fogalmaz, „összeségében valamivel kevésbé érdekesek, mint a feltörekvő terroirborok más vidékekről”.

A Bortársaság kínálatát ellepték a 2010-es borok. Nem tudom, hogy a szolidaritás vezérli-e őket – osztoztunk a sikerekben, tartsunk össze a nehéz időkben is –, vagy őszintén hisznek ezekben a borokban, esetleg a kereskedelem automatizmusa, belső logikája alakította ki ezt a helyzetet. Nagyjából egy tucatnyi 2010-es bor kóstolása után az az általános benyomásom, hogy sokkal jobbak annál, mint amire számítottam. De azért a két élrozét leszámítva második palackra nem lennék vevő. A 2010-es Muzslai Olaszrizling sem az a bor, amivel a Bott-rajongókat szaporítják. Pedig az évjárathoz képest egy meisterwerk. Az évjáratfüggetlenített patikamérleg viszont fölborul az árától.

Részünkről. Kővári Gergely sörfőző, kiskereskedő egy jelentős IPÁ-val lendített az ügyön. A hazai kézműves sörfőzés helyzetéről beszélgettünk: vidámságra kevés az ok, de, mint a mindenkori magyar szövetségi kapitány, látjuk a fényt az alagút végén.

Régebben inkább a fehér vörösborokat favorizáltam, azóta viszont volt néhány meghatározó, revelatív élményem, amitől, ha nem is estem át a ló másik oldalára, de azért jobb egyensúlyba kerültem. A május végi egyébként kiválóan sikerült szekszárdi bulin aztán ismét azon kaptam magam, hogy a kadarkák tetszenek a legjobban. Mai címszereplőnk pont nem lehetett ott, hiszen a Merfelsz Pince idén valamiért nem vett részt a budapesti bemutatón, pedig így utólag nagyon kíváncsi lennék, hogyan szerepelt volna abban a mezőnyben. Nekem aznap a sok szép közül Vesztergombi József 2008-asa volt a legszebb, azóta sem sikerült elcsípnem belőle legalább egy palackot alaposabb vizsgálat céljára. Pedig milyen jó lett volna a Merfelsz-bor mellé tenni: könnyen lehet, hogy Szekszárd két legjobb kadarkáját kóstolhattam volna akkor össze. Az élet azonban néha kegyetlen, be kellett érnem az egyikkel, alább olvashatják hogyan volt ez.

Hat-hét évvel ezelőtt, amikor először jártunk a Tenute Silvio Nardinál Montalcinóban, a kalauzolásunkra kirendelt ragazzo megkóstoltatta velünk a birtok olívaolaját, és teljesen ledöbbent, amikor megtudta, hogy mi, magyarok bizony egyáltalán nem fogyasztunk olívaolajat. Náluk, mondta, nincs olyan étkezés, a reggelit is beleértve, amikor ne kerülne az asztalra olívaolaj. Azóta nagyot fordult velem a világ, és a toszkán nyaralások relatív közelében a zsíros kenyér helyett is olívásat eszem. Jelenlegi perspektívámból az olívaolaj a gasztronómia cementje, habarcsa, malterja (nem tagadva a vaj és a jó minőségű, házi zsír jelentőségét), de egy friss hír szerint az életünket is meghosszabbítja.