Mint arról korábban többször beszámoltunk, Montalcinóban hatósági eljárással súlyosbított harc tört ki az eredetvédelmi előírásokat százszázalékig betartandónak tekintő, hagyománytisztelő borászok és az azok fellazítását szorgalmazó (és valószínűleg gyakorló) nagy borászatok között. A botrány veleje: az utóbbi tizenöt évben példátlan karriert befutott borvidék, Montalcino egyes termelőit a hatóságok vizsgálni kezdték, mert a gyanú szerint az emblematikus (és igencsak jól tejelő) brunello di montalcinóba az egyedüliként engedélyezett sangiovesén kívül más fajtákat vegyítettek. A hatóság malmai lassan örölnek, a lefoglalt hat és fél millió literből olykor egy-egy tételt kieresztenek, de minden valószínűség szerint büntetések és súlyos anyagi veszteség sújtja a vétkeseket. Az utóbbi hónapokban a nagy borászatok jelentős propagandamunkát fejtettek ki annak érdekében, hogy fölhígítsák a 100 százalék sangiovese előírást, de végül alulmaradtak. A Brunello Consorzio taggyűlése október 27-én úgy döntött, hogy nem változtatnak az eredetvédelmi előírásokon.

Komoly fejtörést okozhatott a Gere agytröszt számára, hogy miként szabadítsa ki emblematikus csúcsküvéjét a termőhelyen alapuló megnevezések használatában bevezetett szigorítás alól. Dönthettek volna úgy, hogy a Kopár kizárólag a Kopár-dűlőn termett szőlőből készül, de akkor biztosan nem jön össze 70 ezer palack. Kiötölhettek volna egy új nevet, ez esetben a szívós munkával felépített arc veszett volna kárba. Végül egy egészen átlátszó trükk mellett döntöttek: törölték az ékezetet. Nem vennék rá mérget, hogy az EU-kompatibilitást ilyen olcsón adják - a Tocai Friulanot végül is kevesebbért meszelték el, de lehet, hogy tévedek. Az ékezetlenített Kopár viszont kétségtelenül kevésbé meglepő és mulatságos, mint Tiffánék megoldása a hasonló gyökerű Jammertal-problémára.

Az Incoronata (a Mátyás Templom Kulturális Központja) és a Prímási Borrend tudományos igényű, informatív előadássorozatot indít. Nyitányként november 7-én az esztergomi Szent Adalbert Központban kerül sor a Szent Márton Konferenciára. A konferencia után kezdődő Prímási Díszvacsora a Szent Márton-napi hagyományok, azaz az újborok és libaétkek jegyében telik. A konferencián a részvétel ingyenes, de regisztrációt igényel. A részletekért olvassanak tovább.

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy meglehetősen gazdag legény, akit Mario Incisa della Rochetta márkinak hívtak (a talján nemesurak akkor is szerették a szép hosszú neveket), foglalkozására nézvést pedig a Tenuta san Guido birtok tulajdonosa volt. A legény reggeltől napestig dolgozott, termelte a szőlőt, készítette a bort Toszkána zöldellő lankáin. Fejében egy egészen szokatlan, az addigiaktól teljesen eltérő bor álomképe lebegett. Egy szép napon azután elhatározásra jutott. "Merjünk nagyok lenni!" - rikkantotta bele a toszkán naplementébe. Hipp-hopp, bordói fajtákat, elsősorban cabernet sauvignont telepített őshonos sangiovese-ültetvényei mellé, később pedig helyébe, s a világfajtákból fabrikált bort Sassicaia-nak keresztelte. Az eretnek bort éveken keresztül csak a birtokon helyben lehetett megvásárolni, de a kereslet nyomására végül a piacra is kikerült. Az 1968-as évjáratú Sassicaia így lett a világ első szupertoszkánja.

Az alábbiakban olvasható "magyarázatot" Albert gazda szerzette az Alföldi Merlot által megálmodott "pontrendszerhez". A magyarázat tartja magát, ám a referenciaborok listája értelemszerűen rendszeres frissítésre szorul. A választás a kóstolt borok tengeréből nyilván önkényes, de aki szélesebb merítésre vágyik, annak elég mondjuk a "hárompontos" tagre kattintani a felhőben, és máris lubickolhat. Így kiemelve egy-két név és pontszám találkozása számunkra is meglepő, de a borok világa már csak ilyen: kinek a pap, kinek a papné, sőt, egyszer a pap, másszor a papné. Következzék tehát Ag expozéja és a frissített ízelítő.

Minapi posztunkhoz, melyben a világ tíz legjobb borturisztikai célpontját soroltuk fel külhoni forrásokra támaszkodva, jöttek kommentek szép számmal, úgyhogy kitaláltuk, hirtelen megkérdezzük olvasóinkat arról, hova mennek bort inni legszívesebben. Mármint Magyarországon. A másutt bevált technika nálunk most debütál, reméljük, nem lesznek zökkenők, ha mégis, elnézést kérünk. Elvben minden gépről egy szavazatot lehet leadni, kattintás után már az aktuális állás látszik. Csupán egyvalamire voksolhatnak, tudjuk, hogy sokan mennek sokfelé, vagyis egyet választani nem teljesen igazságos, de hát ez van. Úgy gondoltuk, felesleges lenne felsorolnunk mint a 22 magyar borvidéket, kihagytunk, összevontunk, pontosan egy tucat lett belőle. Akinek hiányzik valami, kommenteljen. Ez persze nem reprezentatív felmérés, de biztos, hogy érdekes, úgyhogy kíváncsian várjuk a fejleményeket. Az urnák nagyjából két hét múlva zárulnak. Kellemes klikkelést és jó pohár borokat kívánunk.

A TripAdvisor, a világ legnagyobb utazási közösségi szájtja szeptember 17-én jelentette be, hogy a szerkesztők és az utazók megszavazták a világ tíz legjobb boros úticélját. A listára azok a borvidékek kerülhettek fel, ahol a kitűnő borok mellett kiváló hotelek, éttermek és bortúrák várják a tudásszomjas utazót.

Két somlói következik 2006-ból a tokaji furmintok erdejében. Nagyon eltérő borok, talán a határozott sós, ásványos jelleg, ami összekötheti őket. No, meg az, hogy szép furmint mind a kettő. Közhely, de igaz: Györgykovács Imre neve már összeforrt ezzel a kis borvidékkel. Az ő boraiban tapasztaltam először, hogy a somlói savasság nem jelent feltétlenül húzós, nyögvenyelős kortyokat. Hogy a markáns sav lehet finom is. Takács Lajos az újabb generációhoz tartozik, ő lehet a második lépcső. Somló egészen más arcát tudta megmutatni néhány borával - számomra főleg 2005-ös hárslevelűjével. Ez a furmintja is figyelemreméltó, többször kóstoltam, és még sosem csalódtam benne.

Az első részt követő, helyenként indulatos kommentekből okulva most ármegjelöléssel adom közre kóstolási jegyzeteimet. Előrebocsátom, hogy az árak némelyike 2-3 éves, azaz nem friss beszerzésekről van szó. Én ennyit adtam a borokért, ezt az árat osztottuk annyi felé, ahányan voltunk. Így 18 ezer forintot fizettünk fejenként. A költségek és a kockázat ily módon való megosztását mindenkinek csak ajánlani tudom, hiszen kevesen vannak abban a helyzetben, hogy a nagynak mondott, de sokszor inkább csak drága borokat a maguk örömére kipróbálhassák. Persze így is kérdéses, hogy meddig érdemes elmenni. Egy Romanée Contiból 4 cl ára is az irracionalitás határát súrolja. Az már más ügy, ha netán valaki megkínál efféle borokkal…

Az egész egy segítségkéréssel kezdődött. Ferencz Kriszta, alkalmi szerzőnk és Borboszink magyar traminiajánlatot kért. Szó szót, levél levelet követett, mire megfogant a fejében a gondolat: hazahoz ő hat palack dél-tiroli traminit, mi válasszunk hozzá ugyanennyi magyart. Eredetileg a terv ennél grandiózusabb volt, ugyanis ennek a kóstolónak a párját Olaszországban szerette volna megrendezni, de az élet úgy hozta, hogy erre nem kerül sor. Így csak itt, csak most következzék a magyar–olasz traminipárbaj.

Ismétlő rész következik. Ennek megfelelően a meglepetés is elmarad. A hosszabb kihagyás miatt viszont dupla pár: négy olyan bor, amiről már nem először lehet nálunk olvasni. Négy furmint, négy különböző stílus, négy talán igaztalanul sommás mondat. Degenfeld - reduktív, gyümölcsös, majdnem csontszáraz, mérsékelten férfias és nem éppen koncentrált. Royal Tokaji - a régi iskolát nem teljesen megtagadó, mégis megújulni tudó, testes, hordós. Dobogó - a tartály és a hordó előnyeit próbálják ötvözni egyre több sikerrel. Kerkaborum - mutassuk meg, hogy a furmint nem csak Tokajhegyalján van otthon, egyelőre mérsékelt sikerrel. No, de ennél azért cseppet bővebben.

Fajtakóstolót tartottunk. A tervek szerint ez havi rendszerességgel így lesz immár, igyekszünk körbejárni egy-egy témát, vakon kóstolni, aztán az élményeket összegezni. Elsőként azt a kérdést tettem fel kóstolótársaimnak: vajon Eger-e a magyar Burgundia? Ehhez beszereztünk jó pár pinot noir-t innen-onnan (ki-ki saját készletéből is hozott, hozattunk Németországból számunkra imeretlen franciákat, utazás során került a kosárba olasz - ezért árakat, beszerzési helyeket most ne várjanak), s becsomagoltuk őket. A sorban voltak burgundiak is páran, meg néhány kakukktojás. Hívtunk vendégeket is, s velük együtt szorgosan jegyzeteltünk, pontoztunk. Az alábbiakban az öt alkoholista pontjait adjuk közre, valamint Németh Gábor 100-as rendszerben adott pontszámait is a pontok mellé biggyesztjük. A két pontrendszer között átváltási számot nem kerestünk.

Izgalmasnak ígérkező esemény lesz a Festetics Palotában november végén. A Terroir Club második születésnapja alkalmából közös kóstolót rendez a Renaissance des Appellations nevű nemzetközi szervezettel. A Terroir Club tizenkét magyar partnere mellett a Renaissance tagok közül harminchét külföldi birtok borásza jön majd el személyesen az eseményre; legalább százötven bor lesz az asztalokon. A belépő nem éppen olcsó, ám ha egyszer kifizettük, cserébe bármelyik bort meg lehet majd kóstolni.

„A borszakértő nem hasonlított egy stilizált szecskavágóra, de azonos elven működött. Beöntötted a bort, kijöttek a szavak.” Részrehajlás nélkül: nem ez a legsikerültebb mondata a Korunk című kolozsvári kulturális folyóirat szeptemberi számának. Szerencsére. Recenziónak indult, aztán lapajánló lett belőle: ajánlunk kellemes olvasnivalót mindazoknak, akiket nem csak az – amúgy fontos – gyorsan felszívós alkohol érdekel a borban. De hogy mit is ajánlunk, azt kicsit távolabbról kezdenénk.

Matt Kramer, a magyar származású amerikai boríró a Wine Spectator augusztusi számában Kína, és általában véve a borhatalmi ambíciókat dédelgető országok kilátásairól bölcselkedik. A gondolatmenet apropójául egy angol borkereskedőház (Berry Bros. & Rudd) jelentése szolgál, amelyben többek között az alábbi merész jóslat olvasható: „A tömegborok tekintetében Kína biztosan a vezető termelők közé emelkedik, de mi a Berrys-nél úgy véljük, hogy a lényegi feltételek ahhoz is adottak, hogy Kína a legjobb bordeaux-iakhoz mérhető csúcsborokat készítsen.” 

Burgundi borokat kóstolni jó. Még a rendszeres borisszák is némi meghatottsággal szoktak készülődni az efféle alkalmakra, köztük én is. Vélhetően ebben benne van a borok viszonylagos elérhetetlensége – térben és pénzben egyaránt. Nehezen hozzáférhetőek, és a nagyobb jártassággal bírók sem lehetnek biztosak ezeket a borokat illetően. Az édes borok mellett talán ezekhez kell a legnagyobb affinitás. Ezek nem a könnyen megszerethető borok, s bár sokan lelkesednek értük, a kóstolók valódi elkötelezettségéről nem mindig vagyok meggyőződve…

A borozás élményét alapvetően meghatározzák a borozás körülményei. Valószínűleg senkinek nem kell elmagyarázni, hogy egy mobiltelefon mekkora kárt tehet egy színházi előadásban, vagy hogy a sarkon dolgozó légkalapács könnyedén legyőzi Chopin noktürnjeit. A boros műélvezet hasonlóképpen sérülékeny; ha csalódunk, nem biztos, hogy a borban van a hiba. A Borzsebkönyv írásakor összegyűjtöttünk néhány aranyszabályt, ami segíthet a maximumot kihozni drága palackjainkból. Várjuk olvasóink további kóstolási tanácsait. Salute!

A Takler Pince 2006-os prémiumborainak bemutatóján vettem részt kedden, ahol azt kérdezte tőlem id. Takler Ferenc, hogy mit gondolok a magas alkoholról. Ha van mellette más is a borban, akkor nem zavar egyáltalán, mondtam. Örül annak, hogy ezt mondom, mondta, de miért nem írom meg. Megírom, mondtam.

Nem éppen kínzó, de kérdés: vajon mit érzékelhetünk abból a változásból, ami az elmúlt közel húsz év alatt zajlott a honi borszcénában? Ha számba vesszük a húsz év nehézségeit, akkor a kézzelfogható múlt hiánya mindenképpen felsorolandó. Valamilyen ismeretterjesztő csatorna Bordeaux valamely pincéjéről szóló alkoholista filmjében láttam: a tulajdonos éppen arról mesélt, hogy mit lehet tanulni az 19. század végén palackba zárt borokból, hogyan lehet új inspirációkat gyűjteni a terroir lehetőségeinek kutatásához. Nos, ez az, ami hiányzik. Amin persze lehet keseregni, de tetszik–nem tetszik, ez is egy adottságunk (és hogy milyen adottság, azzal kapcsolatban érdemes megnézni az újvilági borászokat). A múlt hiánya annak eldöntését persze mindenképpen nehézzé teszi, hogy felmérjük a magyar borok érlelési potenciálját – az egyelőre merőben teoretikus kérdés. (Most az aszúktól tekintsünk el.)

Marinóban, a Rómától délre fekvő kisvárosban minden évben szüreti fesztivált rendeznek, amelynek fő attrakciója a borszökőkút. Az ünnepség idejére a Négy Mór szökőkutat szőlőfürtökkel és levéllel díszítik fel, és a mulatozó, táncoló sokaság egy órán át élvezheti a szökőkútból feltörő friss mustot. Ebben az évben azonban hiába állták körül a szökőkutat kancsókkal és kupákkal, a vezetékek szárazon maradtak. Tízpercnyi fejveszett kapkodás után a vízügyesek végre megnyitották a csapot, csakhogy a mustot nem a szökőkút felé irányították, hanem a város vízellátó hálózatába juttatták. Az otthonmaradottak legnagyobb döbbenetére - és a mosogatást vagy mosást végzők bosszúságára - a csapokból alkohol folyt. Akadt, aki azonnal feltalálta magát, és elkezdte a keze ügyébe eső demizsonokat és ballonokat feltölteni. Az újabb hibát a műszakiak viszonylag gyorsan elhárították, és a must végre eljutott oda, ahová eredetileg szánták, vagyis a szökőkútba és az ünneplő tömeghez.