Degenfeld a 2004-es szamorodni óta nagyot nőtt a szememben, hát még a számban.

Addig jobbára csak a sápadtüveges, többnyire félszáraz muscat lunelről ismertem, ami hát évről évre korrekt volt, de ennyi; a muscat Tokaj rozéja, ugye, és nem vagyok egy rozézós típus, lunelezős meg pláne nem.

A 2004-es édes szamorodni viszont örökös és verhetetlen árértékbajnok, Hegyalja Szergej Bubkája, azóta is iszom, mint a gödény, másfél karton körül járok, és ha meglátom egy üzletben, mindig veszek egyet legalább, ezerhatért, ezerhétért, mindig úgy érzem, mintha kerestem volna egy valag pénzt.  Lehet rajta vitatkozni, hogy akkor most hat, hét vagy nyolc pont. (Én hat és hét közé saccolom inkább, hogy maradjon hely Szepsynek, Demeternek.)

Ezekre a száraz furmintokra már nagyobb bátorsággal próbáltam tehát, és nem is okoztak csalódást. Igaz, a szamorodnihoz fogható katarzist sem.

Harmadszor lesz borfelhajtás húsvétkor Budapesten, a Városháza téren. Az idén ezzel két baj van, máskor egy szokott. A sztenderd, hogy a magyar borászok hagyománytisztelő népek lévén locsolkodással meg templomjárással szokták tölteni az ünnepeket, úgyhogy magukat a nagy neveket ritkán találjuk a standokon. A speciális, hogy nemcsak hétközbenre, hétvégére is rusnya idővel idővel riogatnak a meteorológusok.

Fordulatos élményekben volt részem egy borral kapcsolatban nem egész egy hónapon belül. Nagyon ígéretes kezdés után katasztrofális folytatás következett, amit aztán hollywoodi filmbe illő boldog vég zárt le. A tanulság: gondoljuk meg, mit zúdítunk első elkeseredésünkben a lefolyóba, főleg, ha előzetes tapasztalataink alapján sokkal jobbra számítottunk. Metha Thema ihlette meta téma.

Tragikus hirtelenséggel meghalt Figula Mihály. Az Alkoholista információi szerint tegnap lett rosszul a borász, megműtötték, de nem tudták megmenteni az életét. A balatoni–balatonfüredi–csopaki minőségi borászkodás újrateremtője ötvenhat évet élt.

Tőrőlmetszett Bussay-rajongó vagyok. Eredetileg függetlenül attól, de csak kikotyogom, hogy családom felerészt zalai, sőt, apám és a magyar borászat legismertebb körzeti orvosa/polihisztora egyaránt a Kerka-patakban rákászott két évtized eltéréssel. Ezért vagy sem, de az öregem igencsak rákapott az Esküvére, és ez ritka borpedagógiai sikereim legfényesebbike. Az Esküvé amúgy része annak a nagyjából háromtagú budget-elitalakulatnak, amelyből több évjáratot raktározok. Nem nagy sztori, de a Villa Márika iránt is él bennem némi elfogultság, no jó, írjuk át indokolt kíváncsiságra, amióta Pampetrics úr, Keszthely legsirályabb borkereskedőjének közvetítésével alig egy éve fölfedeztem magamnak, és örökre megjegyeztem ezt a sükebóka nevet. 

Tapolcán március 18-án (azaz kedden) 17 órakor kezdődik az V. Sándor Napi Bormustra, amelyet a Badacsonyi Borbarát Asztaltársaság tagjai szerveznek és rendeznek. Az idei tematika a pinot: blanc, gris és noir. Néhány ismertebb név a résztvevők közül: Bussay, Tornai, Figula, Bujdosó, Feind, Szent György Borház (Nyári Ödön), Garamvári Vencel, Első Magyar Borház (Szeremley), Szászi Endre és az aranymetszés mesterei: a Varga Pincészet.

Van egy borvidék Budapesttől 80 kilométerre, ami nincs bent a 22 magyar borvidéket felsoroló kiadványokban. Ahhoz, hogy meglátogassuk az ottani pincéket, át kell kelnünk Szlovákiába. Kürtön, a dél-szlovákiai borvidék egyik regionális központjában készíti borait a Strekov 1075 névre hallgató pincészet. A névfeloldás egyszerű: Strekov Kürt szlovák neve, a dátum pedig a település első írásos említésére utal. A település 89 százalékban magyarlakta, így ha odavetődünk, nem lesz kommunikációs problémánk.

Lassan annyi pompás bor csúszik le az alkesz torkán, hogy hajlamos lesz megfeledkezni a pannon borfogyasztás neonfényben úszó mainstreamjéről. Ilyen mineralitás, olyan kifinomultság, néha már ismeretlenül is kocsisbornak tekintünk mindent, amiről nem igazolható, hogy milyen madár énekelt a tőkéknek hajnalonként. Ezt márpedig sznobériának hívják. Ezért amikor az elsznobulás jeleit észlelni kezdem magamon, gyorsan visszarángatom párás tekintetemet a rögvalóra, azaz kúraszerűen, találomra bedöntök egy hipermarketos bort. Ezúttal a menstruáló pénztárosnők karrierálma, a Lidl lett a célpont.

Tim Hanni, Master of Wine és boroktató szerint a bor ízét alapvetően az határozza meg, hogy hány ízlelőbimbónk van. Vagyis ízlésünk a gombaalakú papillárisok túsza. Hanni nyelvtana háromféle embert ismer: hiperérzékeny, érzékeny és toleráns. Egy a ráadás: az édesszájúak, akik rendszerint hiperérzékenyek is. „Minden, amit eddig tudni véltünk a borról tévedés volt” - állítja Hanni. [Hát persze, és a spanyolviasz prototípusa is megtekinthető az íróasztalomon - AM]

Örvendetes – én ugyanis a magyar szőlőterületek felértékelődésének, a bennük rejlő potenciálnak tudom be –, hogy egyre több külhoni borász próbál szerencsét magyar borvidékeken. Eleink nyugatra csaptak be harmincegynehányszor begyűjtendő egy kis tapasztalatot, pénzt, asszonyt, bort meg egyebeket, most meg onnan csapnak be hozzánk portyázó csapatok... és itt is maradnak, hoznak pénzt, technológiát, piacismeretet – szóval megint csak jól járunk.

Mark Squires, Robert Parker jobb keze 2006 májusában publikált egy cikket, amelyben a terroir fogalmának határtalan kitágításáról és önkényes használatáról értekezett. Az írás igencsak terjedelmes, de gondolatébresztő, vitára ingerlő, ezért a kollektív okulás reményében szemléztem, fordítottam, ferdítettem, kommentáltam. Menthetetlen laikusként kíváncsian várom, hogy miként vélekednek Squires nézeteiről/kételyeiről azok, akiknek kisujjában a szerves kémia, dűlőkkel kvaterkáznak és ezer közül kikóstolják az Úrágyát. [Saját megjegyzéseim dőlt betűvel szögletes zárójelben.]

Megbontottam a minap egy bort. Már a felbontás előtt jókedvű voltam, mert eszembe jutott az a pincelátogatás, ami után a palack a birtokomba került. Nem tudom, ki hogy van vele, én egyre jobban preferálom azokat a borokat, ahol van a termelővel valamilyen személyes kapcsolatom. Többek között ezért is szeretem a Kikelet pincéből kikerülő tételeket.

Kovács Tibor szerint a szekszárdi borászok egy kérdésben tudnak csak bármikor összefogni: ellene. Tény, hogy ő sem kíméli borásztársait, karakteres megnyilvánulásaiban szinte már Ráspiba hajló elszántsággal hangoztatja véleményét, s ez többeknél verte már ki a biztosítékot. Meg az is tény, hogy mióta bevásárolt a birtokba, születnek arrafelé jó borok. Megosztó, ellentmondásos alakja ő hazai borszubkultúránknak, ennek minden előnyével és hátrányával. A pincészet szortimentjét annak kapcsán öntöttük fel a garatra két alkalommal is, hogy szert tettek egy 20 hektáros birtokra a Strázsahegyen, s ennek eredményeképp a borok minőségének jelentős javulására számítanak.

Minden idők legnagyobb borvideobloggere, Gary Vaynerchuk tokaji szárazat kóstol és beájul. A bororgazmus kiváltója a Chateau Dereszla Tokaji Dry 2006. A zseniális borzsoké szokásához híven most is röfög, szipog, köpköd és hadar. Egy félig-meddig csalódást okozó rozéval nyit, aztán ahogy kezébe veszi a Dereszla palackot, bejelenti, hogy ez lesz a show fénypontja. „Ez aztán igazán vad anyag.” This is a ferment – mondja, és csóválom a fejem, hegyezem a fülem, aztán leesik a tantusz, hogy amit én „ferment”-nek (erjedés, erjesztés) hallok, az valójában „furmint”.

Nem, a Deutsches Weininstitut nem a vészharangot kongatja, csupán felhívja a figyelmet egy tendenciára: az utóbbi tíz-tizenöt évben a német borszcénában egyre nagyobb szerepet kapnak a nők. Mivel nagy tisztelője vagyok a gyengébbiknek nevezett nemnek, én bizony örülök a változásnak, főleg ha olyan borásznők készítik a borokat, mint a Weingut Familie Hammen örökösnője, Kathrin Hammen (képünkön), akit 2004/2005-ben rheinhesseni borkirálynőnek is megválasztottak.

A brit Decanter magazin Christian Moueix-t, a Chateau Pétrus ügyvezető igazgatóját választotta az év emberévé 2008-ban. Moueix 1970 óta áll a világ egyik leghíresebb birtokának élén, de az év végén átadja a kulcsokat. A pomeroli csúcsborászat irányítását a fiatalabb generáció veszi át – Moueix azonban továbbra is tűzközelben marad: tanácsadói minőségben biztosítja a békés átmenetet. A JP Moueix főborásza Olivier Berrouet lesz, Jean-Claude Berrouet a birtok szintén leköszönő főborászának a fia. Az év embere címet most először nyerte el a bordeaux-i jobb part képviselője (ez a borvidék merlot-domináns fertálya). Az indoklás szerint Christian Moueix az elismerést a terroir minél tökéletesebb kifejezéséért végzett fáradhatatlan munkájáért kapta.

A tavasz első hulláma mindig rádöbbent, hogy a téli, fűtött szobában abszolvált kóstolások eredményét törlésjel alá kellene helyezni. A szabadtéri bor egészen más, mint a fedett pályás. Én legalábbis összehasonlíthatatlanul gazdagabbnak találom. És akkor lehet jojózni, hogy vajon melyik az igazi. A magam részéről afelé hajlok, hogy a legszebb arc az igazi arc. Ha a bor rosszabb formáját mutatja, azt a körülmények nyakába varrom. De mi van akkor, ha „a legszebb arc” egy sok órás (ne adj’isten több napos) kóstolás során csupán egyszer villan föl. Ha így teszem föl a kérdést, akkor meggyőzőbb válasznak tűnik, hogy az igazi sem nem a legszebb, sem nem a legcsúnyább, hanem a pillanatfelvételek összemontírozásából adódó „átlag”. Kész episztemológiai útvesztő. Maya fátyla, Ding an Sich meg Schrödinger macskája.

A chardonnay az a fajta, ami a fehérek közül talán a legritkábban kerül a poharamba. Ennek okát nem tudom, igyekszem tagadni, hogy bedőltem az ABC divatnak, mondjuk azt, hogy így alakult. Gondoltam egyet, és tartottam egy kis házi fajtakóstolót. Alkoholban gazdag estét töltöttünk együtt lelkes borbarátaimmal és három palackkal a mellőzött fajtából. Hogy eztán gyakrabban fogok-e chardonnay-t találni a poharamban, kiderül a folytatásból.

Valahogy úgy esett, hogy rövidke alkoholista pályafutásom során még sosem osztottam ki tízest. Demeter Zoltán borainál viszont mindig megingok, hatalmába kerít a most-lesz-az-első érzés, aztán általában jön egy apró, talán észérvekkel meg sem magyarázható gikszer, és a szinte már megalázó kilenc és felesnél landol a ceruza. Így történt most is, bár talán nem lövöm le a poént, ha elárulom, hogy ismét meghatározó borélménnyel lettem gazdagabb.

Az a helyzet, hogy negyedévezredesek lettek a Heimannok Magyarországon, ennek örömére receptversenyt szervez a Heimann pince, és mi pedig, vállvetve harcostársunkkal, a Bűvös szakáccsal az itt olvasható a hírrel, meg egy kis linkkel jól meg is médiatámogatjuk ezt. Egyébként természetesen Heimann-borok mellé kellene ételeket barkácsolni, van betonkemény zsűri (Molnár "Bűvösszakács" Tamás, Pethő Balázs a Csalogány 26-ból és Csapody Balázs a szemesi Kistücsökből), és lesznek mindenféle nyeremények is. A pontos kiírás itt tekinthető meg.

Csobánc és Szigliget után Eger környékére látogatunk. Bár nagy csalódások nem érnek, ebben a körben bizony nem sikerül a jó közepes fölé emelkednünk. Azt vegyük azonban figyelembe, hogy árban is más kategóriában mozgunk, mint az előző részben: tehát nem árt várakozásainkat is kissé mérsékelni.

Bordeaux-ban 2000 óta már háromszor volt az éppen aktuális évszázadnak évjárata, de az egyenlők között is egyenlőbb 2005, amely nem mellesleg minden korábbi árcsúcsot bedöntött. A csúcsok valóban szédítőek, de a polgári tagozat továbbra is a földön jár. A Wine Spectator az évjáratot en bloc 99 pontra értékelte, Parker óvatosabb, de nem sokkal. És most kezemben a brit Decanter március száma, amelyben 156 cru bourgeois-t tesztelnek. Az eredmény: 6 Decanter-díj és harmincszor négy csillag. A zsüri csak üggyel-bajjal tudott összecsipegetni egy-két kritikai észrevételt, egyébként arcuk csupa derű. Stephen Brook szerint ezek a borok "nagyon megérik az árukat... jól strukturáltak, érettek, finomak - hosszú életűek lesznek, és a pénztárcát is kímélik." Sebastian Payne MW: "Üzenem a világnak, hogy ez egy pompás évjárat."

Az alábbiakban olvasható "magyarázatot" Albert gazda szerzette az Alföldi Merlot által megálmodott "pontrendszerhez". A magyarázat jól tartja magát, ám a referenciaborok listája régen elavult. Most végre frissítettünk. Önkényesen, rapszodikusan, de aki többre vágyik, annak elég mondjuk a "hárompontos" tagre kattintani a felhőben, és máris teljesebb a kép. Így kiemelve egy-két név és pontszám találkozása számunkra is meglepő, de a borok világa már csak ilyen: kinek a pap, kinek a papné, sőt, egyszer a pap, másszor a papné. Következzék tehát Ag expozéja és a frissített ízelítő.

Utazóbőrönd, Csibész, Csoda. Akár hármasbefutó is lehetne (vö.: Sóhaj, Szobaasszony, Fárosz), de ezek itt és most Miklós Csaba borainak fantázianevei. Nekem, bevallom, tetszik ez a kissé infantilis névválasztás ebben a magát néha túl komolyan vevő, a latin neveket az abszurditásig fokozó borászvilágban. Mivel az Ezredessel való találkozás mély benyomást tett rám, így egy ködös-nyálkás szombaton elhagytuk a fővárost hogy a früstük már Móron, Csabinál érjen minket.