Néhány nappal ezelőtt már megmondtuk, hogy itt a fesztiválszezon, és tessék, máris elénk került egy újabb meghívó. Az ezen szereplő fotók egyikét – a piros cipőset – mintha már láttuk volna korábban, óriásplakáton, és megtetszett egyből, rettenetesen. Hiszen mivel is lehetne különbül hirdetni egy boros rendezvényt, mint egy hanyatt vágódó nő vádlijával? Értjük, persze, nem mi vagyunk a célcsoport.

Dél-Afrika sokak szerint a világ legizgalmasabb borországainak egyike, frenetikus adottságokkal, dinamikusan fejlődő kis és közepes, stabil nagy pincészetekkel, továbbá kristályosodó igénnyel az egyediség előtérbe helyezése iránt. Minderről lelkes hozzászólónk, Shiraz tudna bővebben mesélni, megteszi, ha lesz kedve hozzá. Ha pedig az embernek dél-afrikázhatnékja támad, mi mást kóstolhatna, mint egy pinotage-t?

Valamikor azt hittem, az oportó lehet a magyar agiorgitiko, friss, gyümölcsös, ártatlan, olcsó élvezet. Ez az elképzelés azonban inkább irigységen, mint tényleges érdemen alapult, és az elmúlt évek esetleges mintavételezése semmivel sem juttatott közelebb ahhoz, hogy cáfoljam vagy igazoljam. Most megpróbáltam a felvásárolt szőlővel – ne adj’ isten borral – operáló opportunistákat kerülni, és a kevésbé koptatott nevű oportistáktól vásárolni. A legendás budget borhűtőreklám szlogenjét kölcsönvéve azt mondanám, a parizer mellé fektetésnél mindkettő jobb sorsra érdemes, de a gyakorlatban aligha velük tölteném föl azt a huszonkilenc incifinci helyet.

Jön a fesztiválszezon, jövő héten máris lesz két fontos esemény, amelyekre ezúton hívjuk fel olvasóink nyájas figyelmét. Az egyiket nemigen kell külön bemutatnunk: a borfaluban tavaly is szétnéztünk. A másik viszont teljesen vadonat: először rendezik meg a révkomáromi borgálát, terroirborok seregszemléje címén.

Az évjáratos hátszín még a jövő zenéje, de a terroirt már a marhában is keresik. Hogy hogyan, arról itt láthatunk nyálcsorgató videót a new yorki Craftsteakből. A Wine Spectatorből delegált szerencsés flótás és az étterem séfje háromfajta marha hátszínét kóstolja nagy élvezettel, miközben a szemünk kopog.

Még májusban hoztam Moszkvából 1 példányt a Vinnaja Karta nevezetű periodikából, amelynek címlapján bizonyos Jean-Christophe Meyrou tornyosul, finom kezében pohár vörösborral. Meyrou a tisztelt-rettegett Michel Rolland egyik jobb- és balkeze, és mint ilyen, nem annyira önmagáról, mint inkább minden idők legrepülőbb borászáról mesélt az oroszoknak terjedelmes interjúban.

Hétfőn elhunyt Elie de Rothschild báró, aki a II. világháború után újjáépítette és felvirágoztatta a Château Lafite Rothschild birtokot. A 90 éves báró vadászaton vett részt az osztrák Alpokban, amikor szívroham érte.

A kékfrankosmaraton ezúttal dupla számmal jelentkezik, és ez főleg Jandlék kontóját terheli. Ráspi most is hozta a formáját, azaz formát bontott. Szent Gaáléktól egy hiperérlelt, válogatott kékfrankost szereztem be, amihez ajándék fejtörőt kaptam. Vesztergombiék alapfrankosa élete formáját futja, bár kissé még darabos a mozgása. Jandlék bevittek a manikűröshöz. A mezei Tringával most nem futottam pályacsúcsot, de célba értünk.

Épp a minap malatinszkyztunk egy 2006-os chardonnay erejéig, de megint azt tesszük, azért, mert A Bűvös Szakácsra felkerült egy interjú a villányi emberrel. Nem most, hanem még 2004 áprilisában készült ez, mégis érdemes elolvasni bizonyos máig ható tanulságok okán. Bónusz: hátszín boros mártással.

A címet loptam Albert gazdától munkacímnek, aztán jobb híján maradt. Merthogy csak kóvályogtam a sillerek és a rózsaszín különböző árnyalatai között – hagymahéjtól a tégláig és vissza –, mint a gólya anyagcseréjének az a bizonyos eredménye a levegőben, és csak a gravitáció juttatott nyugvópontra. Mert miért is? Mindenekelőtt a siller műfajával nem tudtam mit kezdeni – és gyanúm, hogy nemcsak én.

A chardonnay kiment a divatból, mint a makkos cipő. Rutinból sír egyet az ember, hogy hát ennek a remek fajtának még ma is megvannak mindazok a remek tulajdonságai, amelyek egykor világsztárrá emelték, de ilyen gonosz dolog a divat, ilyen csúnyán bánik el egy ekkora, Johnny Hallyday méretű sztárral is. Az ember meg emilyen, szeret sírni: amikor még mindenki mindenből chardonnay-t kotyvasztott, akkor amiatt sírt, szidta a chardonnay-nak még az anyját is, és jajongott a világba, hogy hát mecsoda ócska világdivat ez így meg úgy.

Index anyánk hasábjaira készítettünk nagyszabású körképet a szüreti-évjárati várakozásokról, ott lehet elolvasni, mit mondanak a nyári hőségről és lehetséges következményeiről a különféle borászok. Egyelőre úgy tűnik, korán estek kétségbe, akik, hiszen még a nem mindig optimista HNT-főtitkár sem izgul. Némelyek szerint az is lehet, hogy megismétlődik 2000 és 2003. Soha rosszabbat. Persze hiába kezdődött korán a betakarítás, messze még a vége, tehát ne kapkodjuk el a konzekvenciák levonását.

Az 1976-os párizsi kóstoló egyik hőse, Warren Winiarski 79 évesen úgy döntött, eladja legendás borászatát, a Stag’s Leapet. A vásárlók kivételesen nem  pénzügyi befektetők, hanem a nálunk is jól ismert Piero Antinori, illetve Washington állam legnagyobb borászata, a Ste. Michelle Wine Estates. Az ajánlattételre maga a tulajdonos kérte föl a toszkán borpápát, akihez régi barátság fűzi.

Kapcsolatot létesítettem egy újabb kárpátaljai bortermelővel, hiába, az embernek időnként muszáj visszatámolyognia a gyökereihez. Sass Károly a Beregszásszal szomszédos Kígyóson munkálkodik, és azt lehetett róla hallani, hogy ügyesen belekezdett. Az empíria egyelőre azt mutatja, sokat kell még tennie a mesternek ahhoz, hogy a borkultúra oszlopává emelkedjen, lelkesedése és nyitottsága azonban megnyerő.

Ifjabb Kiss Istvánt választotta a szezon legjobbjának a hegyaljai szakma – a fejleményről a Népszabadságból szereztünk tudomást. Ez az újság amúgy is szívesen énekli meg a hegyaljai kiválóságokat, elég, ha felidézzük a Zsurki Sándorról írott szöveg emlékét. Abszolút új információ is van a friss cikkben, kiderül belőle, a külföldi tapasztalatait a helyi hagyományokkal ötvöző fiatal borász élelmiszer-tudományi doktori címet szerzett, és egyebek közt azt kutatja, miként lehet "olyan gyümölcssűrítményeket készíteni, amelyek tartósítószer nélkül hosszú ideig elállnak". Kiss-tételt archívumunk tanúsága szerint egyszer kóstoltunk, sajnos nem győzött meg bennünket. Ha már díj, itt hívjuk fel a figyelmet egy egy hónapos hírre: Bock Józsefé lett az idén az év pincészete. Mindenkinek gratulálunk, akinek csak bírunk.

Az 1976-os párizsi kóstolóról és hatásáról posztoltunk már eleget. Aki kíváncsi, kattintson ide. A lényeg, hogy egy vakteszten, európai bírák előtt az akkor még gyakorlatilag ismeretlen kaliforniai borok nem vallottak szégyent a legnagyobb franciákkal szemben, sőt, vörösben és fehérben egyaránt újvilági végzett az élen. Az eseményről harminc évvel később könyv jelent meg, és kiherélt formában ugyan, de tavaly megismételték a kóstolót. Az ismétlés szintén amerikai sikert hozott, márpedig az amerikai sikerek filmvászonra kívánkoznak.

Rambo, a szőlősgazda, aki egy ideje barátunk – amint az jobboldalt látszik is –, elkészítette élete első borát. Vagyis a másodikat. 2005-ben is igyekezett, de elhagyta a szerencse, ezért próbálkozása pálinkába fulladt. 2006-ban klappoltak a dolgok, így Pflanzner Sándor, ez neki a saját neve, merte úgy gondolni, megtisztel engem olaszrizlingje egy palackjával.

Az illatos fajtákhoz sokan lekezelően nyúlnak. Sokszor nőknek ajánlják őket, miközben a férfiak meg buknak a nők parfümjére. Nem is értem azokat, akiket zavar a többi fajtához képest túlzott illatorgia. Ha valami így természetes és csodás, akkor az inkább különleges számomra, mint zavaró. Szeretem is a traminit, pedig igen nehéz műfaj belőle olyan bort szűrni, amely nemcsak az orrban hódít, hanem szájban is közel azonos élményt okoz.

Akármi sül ki belőle, sebtében megemlékezünk róla, hogy a gyorsaságban világverő Varga Pincészet máma megkezdte a szüretet. A fejleményről a cég kommunikációsai tájékoztattak bennünket, akik közleményéből az is kiderült, Európa legkorábban érő szőlőfajtája, a csabagyöngye első fürtjei az idén két héttel hamarább kerülnek-kerültek a présbe, mint máskor. A mustfok tizenhatos, a sav hetes pillanatnyilag. Néhány nap, és jöhet az év első bora. Ha a tavalyi hír stimmel, mindjárt ki lesznek híjva a franciák jól. Esélyük sincs szerencsétleneknek.

Fogadatlan prókátorként éveken át futtattam a Napbort. Szeretni igazán soha nem szerettem, ismerőseimnek mégis rendszeresen ajánlottam. Ha belekötöttek, megvédtem. Most, hogy leesett a hályog a szememről, már látom, hogy a derék, jóravaló fogyasztóknál – akik nem elméleteket építenek és rombolnak a borral, hanem egyszerűen isszák - régen kitelt a Napbor becsülete. Álmos, édes és drága, szólt a népítélet. Mire eljutottunk az ötödik kiadáshoz, kiolvadt belőlem is a népnevelő. Előbb szükségmegoldásként átnyergeltem a Taposókútra, aztán találtam szebbet, olcsóbban.

Alig két hete adtunk hírt a Cru Bourgeois mint klasszifikáció végnapjairól. Azóta történnek a történnivalók, az Alliance des Crus Bourgeios máris mozgásba lendült, és legott megtalálni véli a kiutat a sanyarú helyzetből. Július 24-én tartott rendkívüli közgyűlésén ugyanis a tagok döntöttek a "Label Cru Bourgeois" elnevezésről, amelyet nem mint eredetvédelmi kategóriát, hanem mint minőségi védjegyet alkalmaznának, tudatta a világ alkoholista közvéleményével kedvenc borbulvárunk anyalapjának bedrótozott verziója.

A hazai pályán a Tesco fő riválisának számító Sainsbury’s már jó ideje kampányol "etikus", azaz környezetbarát ill. fairtrade termékekkel, de most lehet, hogy túlfeszítették a húrt. A környezetbarátság jegyében ugyanis petpalackos borokat dobnak piacra. A pillepalackos bor önmagában nem volna újdonság, de a Sainsbury’s szerint ez az első alkalom, hogy a palack borospalack alakú. A jövő hónaptól induló próbaüzem mind a négy alanya újvilági (egy új-zélandi sauvignon blanc, egy ausztrál shiraz rozé és két Wolf Blass (szintén ausztrál)). A petpalack súlya egy nyolcada az üvegének, és nem törik. Egyedül az Egyesült Királyságban 90000 tonnával csökkenne a károsanyag kibocsátás, ha minden eladott bor petpalackba kerülne. Ez 28000 személyautó éves környezeti terhelésével egyenlő. Kérdés, hogy ez az érv mennyire hatja meg a konzervatív borfogyasztókat, akik már a csavarzártól is erősen fáztak.

A rekordmeleg és az aszály miatt akár egy hónappal is korábban kezdődhet az idei szüret. Simon József, az Egri Hegyközség elnöke szerint hőguta tizedeli a szőlőt, és így várhatóan 30-40 százalékkel kevesebb lesz az idei termés. Villányban hasonló a helyzet: aszály és kánikula, ergo korai szüret. Az inforádiónak nyilatkozó Gere Attila azonban diplomatikusabban fogalmaz, mint Don Simon: "A napsütés jót tesz a szőlőnek, de a mostani talán már egy kicsit sok volt". Ő 10 százalékos veszteséget prognosztizál.

A „nászéjszakák bora” címen futó népi hiedelem és parasztvakítás nem ma találódott ki, mégis csak mostanában jutott arra a szintre, hogy juhfark néven szinte bármit el lehessen adni, aminek elég lendületes savai vannak. Még jó, hogy a palackozott ecetről nem keringnek ilyen legendák. Ugyanakkor Tornaiék már méretüknél fogva sem engedhetik meg maguknak, hogy leégett rizlingekkel, csomorikával és ecetesedett mindentbele-küvékkel vakítsák a parasztot juhfark néven, ezért rápróbáltam üstöllést így nyárközépileg, hátha az élénksége segít elviselni a hirtelen jött pannon Szahara forró szelét. Nem is jártam rosszul, igazából.

Mithras vagy Mythras Indiából elszármazott, előbb perzsává, majd rómaivá lett napisten, kis keresztényellenes éllel, mint Barangó a Tilosban, később meg már majdhogynem keresztény (gyanúsan közeli időpontra esik a születésnapja Jézuséhoz, például), egy fertőrákosi barlangban is táborozott röpke kis kultusz erejéig Krisztus után kábé kétszáz évvel; teltek-múltak a dolgos hétköznapok, elsuhant ezernyolcszáz év, és jött Fertőrákos második legnagyobb kultuszhőse, Ráspi, a nietzschei terroirista, aki küvét nevezett el róla legott, erősítve tételünket, miszerint a magyar borászok szerelmesek a holt nyelvekbe és az ókori mitológiákba.