Nebbiolóból készülnek a világ legjobb vörösborai, egy részük legalábbis, ezt mindenki tudja, aki már beleszaladt néhány remekbeszabott példányba. A történet másik oldala, hogy a belőle szűrt bor, legyen az Barolo vagy Barbaresco, ritkán olcsó, és azért nem mindig jó, csak mindig jó cseres. Piemont dédelgetett kincse egyike a legtanninosabb fajtáknak, melynek megszelídítése nem a legkönnyebb feladat, és ez nem is sikerül minden esetben a termelőknek.

Chris Kissack, a Bordoktor egyszer már beleütötte az orrát a magyar borokba, és jelezte, hogy folytatásra vágyik. A folytatás kezdeteként egy Demeter Zoltán bort nevezett ki a Hét borának. Nem is akármilyet, hanem sokunk csodálatának mitikus tárgyát, Anett borát. Kissack pakkjában volt egy száraz sárgamuskotály is Demeter Zoltántól, de attól kevésbé hatódott meg. A 197 gramm maradékcukorral indító Anett viszont belobbantotta a dopamintermelését. Azt írja róla, hogy rendkívül aromatikus, de nem pacsulis, florális-citrusos illat, komoly test, de nem túlsúlyos, ízében gazdagon gyümölcsös, citrushéjjal, narancsvirággal és vérnaranccsal. A tekintélyes mennyiségű cukornak kis fanyarság és moderált savak tartanak ellen. Szuperfinom, krémes, tiszta és hihetetlenül hosszú bor. 17,5 pont [van az 19 is - AM]

Ballagásom után kicsit várnom kellett (a nagybetűs élet kisbetűs hétköznapjai, ugye), hogy a fehérek után vörösekkel is tisztelegjek a régi időknek, de a végén csak összejött. Ugyanakkor dilemmáznom kellett egy kissé. Fehérborral kapcsolatban, megvallom, elég anarchista tudok lenni. Mint azt az imént már belinkelt kóstoló is mutatta, a világon semmi nem tart vissza attól, hogy egy sort egymástól homlokegyenest eltérő tételekből állítsak össze, vörössel azonban más a helyzet, ott valahogy rendpárti vagyok, ott szeretem a keményvonalasabb tematikát. Gondolkodóba estem hát, hogy mi legyen a vezérelv a búcsúztató vörösök kiválasztásánál.

Az energiamágnás Bill Koch a 80-as évek végén kezdett bort gyűjteni, és potom 12 millió dollárból negyvenezres kollekciót tapasztott össze. A nagy menetelés közben bedőlt Hardy Rodenstocknak és a Christie’s-nek, és koronaékszernek megvásárolt több, Thomas Jefferson állítólagos párizsi pincéjéből származó palackot. Amikor kiderült, hogy lóvá tették, az amerikai vadnyugatért szenvedélyesen rajongó Koch elhatározta, hogy rendet vág a borárverések világában: ő lesz a borseriff. Több részsiker után most döccent az offenzíva, mivel az ügy "fő mellékszereplője", a számunkra joviális borjodaként ismert Michael Broadbent ellen közvetve irányuló keresetét elutasította a bíróság.

Hétfőn borbemutató volt viszonteladók részére a Kézműves Borok Házában, ahová olyan léhűtők is bejuthatnak, mint jómagam és Albert Gazda is ott volt, persze, hogy villámgyorsan megírta, ráadásul sok mindent úgy érzett, ahogy én, így gondolkodóba is estem, érdemes-e megírnom nekem is, vagy inkább írjak egy hosszabb kommentet az ő posztjához, végül aztán egy rövid, egymondatos saját poszt mellett döntöttem, ennél amúgy is jóval többet érdemel ez a remek kóstoló, ahol ott vannak a borászok, nem is beszélve a kiváló borokról,

Virulens vesszőparipa, hogy bár 2003-ban a szőlőmag is beérett, közben a savak  elégtek, így az évjárat boraira korai halál vár. Nos, én duplaborhűtős barátom jóvoltából vagy másfél tucatnyi 2003-as „csúcsvöröst” kóstolhattam végig a végeláthatatlan tél folyamán, és Mark Twaint parafrazeálva azt mondhatom, hogy az évjárat haláláról szóló hírek erősen eltúlzottak. Nyilván lehetett 2003-ban tizenkilencre lapot húzni, későre hagyott szürettel mazsolát szedni, gyümölcsöt alkoholba vagy barrikba fojtani, és találtunk is erre utaló jeleket, de a végelgyengülés még nem fenyeget. A csúcsvörösök között megbújt néhány méltányosabb árú, hajdani bezzegbor, és ezek kitűnő formája eszembe juttatta azt a nemzetközi sajtóban rendszeresen fölmerülő vélekedést, hogy nagy évjáratokban a még nagyobbat akarásnak gyakran nyögés a vége, és így a kevésbé agyondédelgetett, varjúhájjal nem kenegetett borok szebb egyensúlyt mutathatnak, mint a „főművek”. De az is lehet, hogy szimplán jó ötlet kékfrankossal konzerválni.

A rozészezon még odébb van, de inkább kezdjük el idejekorán a frissítők felmérését, gondoltam magamban, és megkóstoltam gyorsan két rozét, méghozzá gyöngyözőt. Azért gyöngyözőt, mert egyrészt szeretek mindent, ami pezseg, másrészt pedig a sima rozé lehet, hogy hűsít, de engem inkább hidegen hagy. Ilyenkor legalábbis még mindenképp, viszont buborékkal már rögtön izgalmasabb a dolog. Az talán a statisztikák ismerete nélkül sem egy különösebben merész kijelentés, hogy a Prosecco-jellegű nyári szomjoltók népszerűsége itthon is töretlenül ível felfelé, az egyre szaporodó próbálkozások is mindenképp ezt sugallják, az viszont talán már kevésbé egyértelmű, hogy ez sem feltétlenül egy könnyű műfaj. Sőt, nem is egységes, a most következő két versenyző például nem sok mindenben hasonlít egymásra, hacsak abban nem, hogy mindkettő a nyári melegben esne a legjobban.

A Pannon Bormíves Céh a Sziget Szervezőirodát bízta meg a XII. Pannon Bormustra megszervezésével, a szakmai irányítás pedig az In Vino Consulting kezébe került, amelynek vezetője Nemes Richárd (ex-Bormarketing Kht.). A megújulás egyik fele a zsűri elnemzetköziesedése: a nyolc bírálóból mindössze kettő lesz magyar. Ezt lehet pozitív változásnak is tekinteni, főleg, ha tudjuk, hogy akad köztük néhány nagyágyú (pl. a Művelt Alkoholistán is gyakran idézett Matt Kramer vagy Isabelle Legeron), de fanyaloghatunk is rajta, hiszen a külföldiek általában nem rendelkeznek azzal a koordinátarendszerrel, amiben a sajátos magyar (közép-európai) fajtákat el tudják helyezni. Szepsy István, a Pannon Bormíves Céh elnöke szerint: “A Pannon Bormustra több mint borverseny, hiszen a tudatosan kiválasztott zsűritagok a nemzetközi borpiac fontos véleményformálói, akik publikációs lehetőségeiken és szakmai kapcsolataikon keresztül közvetíthetik majd a magyar bor jó hírét szerte a világban.” A zsűritagok: Mészáros Gabriella, Kató András, Caroline Gilby, Isabelle Legeron, John Szabo, Ronn Wiegand, Andreas Larsson és Matt Kramer.

Ezt a palackot a borászattól kaptam, és zavarban vagyok, mert nem igazán tetszett. Zavarban vagyok és meg vagyok lepődve: a Vylyan mindig is a kevés villányi kedvenceim egyike volt. A boraikban mindig éreztem egyfajta egészséges klasszicizmust; világpolgári józanságot; kompromisszummentes egyensúlyt és ihatóságot. A bordeaux-i fajtákból készült boraik jól sikerült bordóiaknak tűntek, és nem újvilági újraértelmezésnek; a középáras Montenuovo például sok 15 eurós bordeaux-it meg tudna szorongatni. Soha nem felejtem el, hogy 2006-ban a Gróf Degenfeld éttermében az AXA/Disznókő stábbal vacsoráztunk, és volt az asztalon jónéhány 2000-es vörös az AXA-istállóból, köztük nem egy nagynevű chateau-é, de kínos módon az est végére csak egyetlen palack ürült ki: a 2000-es Vylyan Montenuovo. Az tényleg itatta magát!

A Furmint Február nagy kóstolóján ez a bor volt az egyik felfedezettem. Akkor már tudtam, hogy nemsokára a Bott Pincénél is találkozom majd vele, sőt ott vásároltam is egy palackot az alaposabb ismerkedés kedvéért. A kis 2,6 hektáros birtok Kanczler Andrásé, aki egészen tavalyig a Tokaj Hétszőlőnél dolgozott. Igen, a Zöld Birtok neve az organikus szemléletre utal. Székhelyük Tokajban van, ahol a Verebes dűlőben művelnek egy hektárt korai fajtákkal: sárgamuskotály, kabar, zéta és kövérszőlő található ott. Ezekről általában aszút szednek vagy édes cuvéet készítenek belőlük. Tokajban a Melegoldal dűlőben van még 0,6 ha területük szintén a korai fajtákból. Tarcalon a Mestervölgyben pedig egy hektár kb. 40-50 éves telepítésű furmint és hárslevelű az övék, innen származik ez a bor is.

Borban nem vagyok monogám, mindig keresem az újabb élményeket, alig néhány alkalom volt, hogy valamiből egy teljes kartonnal vettem. Ő az egyik. Hétezer kétszáz forintért hat palack kiváló furmint – nem bírtam nem megvenni annak idején. Az egyhangúság unalmát pedig egyáltalán nem kellett végigszenvednem miattuk, minden palackja mást mutatott eddig: sikerült egy hullámzó életgörbe markánsan eltérő pontjait kidugóznom. Az első igazolta kezdeti lelkesedésemet, a második kevésbé győzött meg, a harmadiknál már a hanyatlás jeleit véltem felfedezni. Legutóbb, mintegy másfél éve, a negyedik bontása után magamban már temettem: illatában megjelent a kukorica, a savak erőtlennek tűntek, a maradék két palackról így gyakorlatilag le is mondtam. Hanem volt ám döbbenés, mikor hosszú szünet után elővettem most az ötödiket.

Franco Ziliani, Montalcino ostora ismét belecsapott a ribollitába. Bár későbbi posztjaiban próbálta az őzbarnát árnyalni, az alapmű nem hagyott kétséget afelől, hogy a brunello nagyátlag szerinte továbbra is keserű. A februári Benvenuto Brunellón az első "megtisztult" évjárat, a kiváló adottságú 2006 borait mutatták be, és bár Ziliani örömmel nyugtázta, hogy a negróbrunellóknak bealkonyult, a kivilágosodás azt is megmutatta, hogy sok termelőnek tényleg volt mit takargatnia: az ő sangiovese in purezzájuk nem csak halvány, de vékony, zöld és egyszerű is. A tisztítótűzes kezelés hatásai tehát már érzékelhetőek, de a jajveszékelés java még hátra van.

A bővülések mindkét része mesébe illő sztori számunkra. Egyrészt Nagyrédén bérelünk közel egy hektárnyi területet. Egy szőlős topikban egy olvtárs jelezte, hogy ki akarják vágni a pinot noir ültetvényüket, mert kisfürtű klónjuk van, és azon nem tudnak annyit termelni, hogy megérje a jelenlegi üzleti modellben a fenntartása (a borvidéken évek óta 30-50 forintos szőlőárak a jellemzőek). Számomra ez kihagyhatatlan ziccer volt, kisfürtű, alacsony termést adó pinot noir, ráadásul egy meszes talajú szeles dombháton, ez több mint ígéretes. Minimum 10 százalékban az idén újjáélesztendő Nyitnikék és siller (az utóbbi két évben a kevés szőlőnkből inkább dűlőszelektált tételeket készítettünk) fűszereként is szolgál majd ez a pinot noir, de természetesen megcélozunk egy komoly önálló bort is onnan.

Opus One, Stag's Leap Cask 23, a magyar borisszának ritkán nyílik alkalma ilyen nagyra tartott és drága borokat kóstolni. Egészen jó befektetésnek ígérkezett hát befizetni az idei Vince egyik fő attrakcióját jelentő "Kalifornia legendás borai" című mesterkurzusra, ahol egyebek mellett a nevezett tételek is terítékre kerültek, és amelyet maga az 1976-os Párizsi Kóstoló győztes borának alkotója, Warren Winiarski vezényelt le (a kóstolóról, amely megrengette a világot, itt olvashatnak bővebben). A Bordeaux-Napa viadal ezúttal csak az előadás tárgyát képezte, poharainkba kizárólag kaliforniai nedű került, panaszra azért így sem lehetett okunk. A borok egy részével kapcsolatban az volt a benyomásunk, hogy vakon se nagyon szúrnánk ki, hogy nem francia (avagy európai, óvilági) tételekkel van dolgunk. És hogy ez miért is jó? Nem azért, mert egy kaliforniai bornak feltétlenül európai stílusúnak kell lennie, hanem mert bizonyítja, az újvilági bor is lehet elegáns.

Nagyobb szünet után jelentkezem én is, idén már a tél sem adott annyi nyugalmat, mint korábban, aminek egyszerű oka van: az eddigi három után idén hat hektáron fogunk gazdálkodni, de erről majd később… Saját tapasztalataink azt mutatják, hogy általában február jelenti azt a határt, amikortól igazán megítélhető egy-egy évjárat, és ez idén sem volt másként. Ekkora meglepetés még sosem ért, mint amit a 2010-es fehérborok adtak, és ezt nem csupán a saját, hanem Szecskő Tamás kollégám borainak kóstolása alapján is mondhatom. Egészen más típusú borok ezek, mint amik eddig születtek felénk: robbanóak az aromák, intenzívek, de nem bántóak a savak, dinamikusabb a borok íve sokkal, mint előtte bármelyik évjáratban.

Takács Lajost és a Hollóvár Pincét a törzsolvasóknak biztosan nem kell bemutatnom, az újabbak pedig innen kezdhetik meg a felzárkózást. Éppen három hete a Terroir Club szervezésében Takács Lajos kalauzolása mellett lehetett megkóstolni a pince 2009-es borait, furmintból és hárslevelűből pedig teljes vertikális visszatekintést is kaptunk. Nagyon érdekes és tanulságos este volt: úgy érzem, bennem kezd összeállni valamiféle kép.

2004-ben négy a szőlőjét organikusan művelő kisborászat elhatározta, hogy kilép a borbemutatók világából, ahol a stand dekorativitása és a csomagolás fontosabb, mint a bor minősége. A Viniveri Csoport - az "anarchista természethívők" - ma már 18 rendes taggal rendelkezik, és a "Vino Secondo Natura" mottó jegyében próbálják feleleveníteni a múlt borkészítési gyakorlatát, miközben elvetnek minden készen kapott megoldást. Én tavaly nyáron hallottam először erről a szervezetről, amikor a Cascina delle Rose birtokon kezembe nyomták a csoport kiáltványát. A dokumentumban fölvázolt elvekről itthon is sokat vitázunk, és talán azoknak, akik hasonló szellemben dolgoznak erőt adhat, hogy törekvéseikkel nincsenek egyedül. A szabályzatok ellen lázadóknak nyilván nem volt egyszerű feladat saját szabályzatot alkotni, és nem is különösebben törték magukat, hogy definíciókat adjanak. Az irányultság, a törekvések azonban így is világosak, és mivel a bizalom ebben a körben meghatározó kategória (lásd az interjút Giuseppe Rinaldival), a tagfelvétel módszere ötletesen szab gátat annak, hogy divatkövető társutasok vegyék át a hatalmat.

Még egy szűk esztendő sem telt az előző kiadás óta, és máris megérkezett Lőrincz György dűlőfaggatásának újabb kóstolható eredménye, a három Grácia, avagy a Paptag, Hangács és Ferenchegy alkotta pinot-trió. Ahogy tavaly, úgy most is kedvezményesen juthatunk hozzá a hármashoz, ha idejében lépünk, ez a szép hagyomány reméljük a jövőben is megmarad – felettébb szeretjük ugyanis ezt a hasonlítgatós játékot. Azért mi csavartunk rajta egyet, és megtoldottuk az egrieket még néhány pinot-val, burgundival és egyébbel, ha már lúd, legyen igazán kövér.

Ha azt kérdeznék, hogy mi ma a legfontosabb kifejezés a borvilág számára, bizonyára sokan egyből rávágnák, hogy a „terroir”. Nem vagyok ez alól kivétel én sem. Akik figyelemmel kísérik Matt Kramer írásait, azok könnyen gondolhatják, hogy Kramer is ezt a választ adná. Pedig Kramer válasza nem ez, egyáltalán nem. Hogy valójában mi, az kiderül a Wine Spectator legutóbbi számában megjelent írásának az alábbi összefoglalójából.

Egy három Michelin-csillagos szakáccsal való beszélgetés döbbentette rá Kramert, hogy mennyi minden szükséges a sikerhez. Kramernek sehogyan nem fért a fejébe, hogy egy rendkívül tehetséges séf miért rekedt meg egyetlen Michelin-csillagnál, mikor nyilvánvalóan többet érdemelne. Nem gondolta ezt másként a három csillaggal rendelkező mester sem, de az ő szemszögéből nyilvánvaló volt, hogy a tehetség, a szorgalom és a szerencse mellett más is kell ahhoz, hogy valaki befusson ebben a szakmában. A siker kulcsa szerinte a megfelelő narratíva. Kell egy megkapó sztori, egy figyelemfelkeltő történet, ami a mai versenyszellemű világban reflektorfénybe helyezi a szakácsokat, ami nélkül nem érhető el a legmagasabb elismerés. Nincs ez másként a borvidékekkel sem.

Chateau Petrus és Mouton Rotschild. Ezek a borok olyan monetáris magasságokban szárnyalnak, hogy esélyük sincs szerencsétleneknek a látókörömbe kerülni. Pedig ahogy egyre inkább beleásom magam ebbe az egészbe, a limitem is egyre magasabbra kúszik, ők azonban még nagyon nem az én ligámban játszanak. A bor azonban rendkívül demokratikus dolog: Barcelona – Arsenal meccset még nem láttam élőben, Jessica Alba sem hívott még eddig randira, a kihagyhatatlan lehetőség, hogy Petrust kóstoljak viszont mégiscsak az ölembe pottyant. Őrült sor volt: egy jobb sorsra (vagy kevésbé jó sorra) érdemes belövő bor után rögtön érkeztek az este sztárjai: a Chateau Petrus 1994 és a Chateau Mouton Rotschild 1996. Őket volt hivatott a korábbi legendák alapján megszorítani a Tenuta Ornellaia Masseto 2000 és a Gere Solus 2000. Hát, bizony nem sikerült nekik. Egyszer volt Budán kutyavásár, Mátyás is a mesében volt csak olyan kibaszott igazságos.

Legutóbbi jelentkezésem óta túl vagyunk egy rossz emlékű szüreten és egy hosszú, ugyanakkor eseménydús téli időszakon. 2010-ben a leánykák, az olaszrizlingek és a kékfrankosok szerepeltek igazán csak jól. A fehérborok szépek: sok gyümölccsel illatban, ízben – ezekhez lendületes, élénk savak párosulnak. A 2007-es, 2008-as, 2009-es fehérboraink jóval lomhábbak voltak. 2010-ben jóval alacsonyabbak az alkoholok. Az előző évek 14-es, 15-ös alkoholú fehérborai kapcsán sokszor az a vád ért bennünket, hogy ilyen alkoholok mellett nem igazán elegánsak a borok. A 2010-esekben sokkal jobban megtalálható ez az elegancia, viszont részben hiányzik az a töménység, amit én nagyon szerettem az előző évjáratokban.

Kékfrankosban jól teljesít, zweigeltben verhetetlen, ha ez találós kérdés lenne, nyilván mindenki rávágná, csakis Ráspiról lehet szó. Ha úgy szólna a feladvány, hogy ki az a termelő, aki a Weninger mellett még remek merlot-t készít Sopronban, akkor talán már többet kellene gondolkozni a válaszon. A Weninger merlot-k nagyszerűségéről két hónapja volt alkalmam meggyőződni, addig a pontig nem is igazán esett le, mennyire stabil magját alkotják ezek a pince legjobb borainak, illetve ezáltal az egész borvidék krémjének. Ezek szerint a merlot itt tudhat annyit, mint bármelyik fajta. A Ráspi merlot egy újabb ékes bizonyíték erre.