Második részünkben egy igazi párról lesz szó. Házaspárról. Patricius és Tokaj Nobilis. Molnár Péter a Patricius Borház igazgatója, feleségével Bárdos Saroltával a Tokaj Nobilis családi vállalkozását is viszik. Két meghatározó birtok a maga kategóriájában.

A Patricius Tokajban nagynak számít, mégsem tartoznak a legismertebbek közé. Talán mert később indultak, ám annál nagyobb léptekkel haladnak kompenzálva ezt a hátrányt. A Tokaj Nobilis borbaráti körökben sokat emlegetett, elismert családi birtok. Bárdos Sarolta a tokaji fiatal borásznemzedék egyik arca és motorja. Ezek után csak két jó bor jöhet. És jöttek is.

A kétmondatos értékelések helye az élőszó vagy a drótposta. Én legalábbis ehhez az aranyszabályhoz tartottam magam mostanáig - és szándékozom ezután is -, de az elmúlt egy évben annyi toszkán kóstolási jegyzetem halmozódott föl, hogy tördezettségmentesítésre szántam el magam. Talán ezekből a morzsákból is föl lehet csipegetni egy félfogra valót.   

A multikulti kedvemre való, és nem vagyok a globalizmus engesztelhetetlen ellenzője sem, mégis jobban bizsereg a vérem, ha a tengerentúli konzerv cabernet-k, pinot-k és chardonnay-k után valami üdén egyedi itthonira találok, még ha egy kis tyúkszarosság is keveredik az illatába. Örülök tehát, hogy egyre-másra tűnnek fel minden borvidéken a terroirfaggatók, akik a maguk sokszor igencsak szűkös lehetőségeivel próbálnak kitörni a konzervvilágból. És ha ezt sikerrel teszik, meg fel is fedezik őket (vásárlók, nagykereskedők), akkor akár (nem egyszer felemás) sikertörténet lehet belőlük: bezzeg-terroiristák a mcbor-rengetegben. Az egyik kitörési pont lehet a bio, aminek tőlünk nyugatabbra egyre nagyobb a kultusza, számtalan iskola és irányzat teszi közzé elméleteit: az évente megrendezett nürnbergi BioFach kiállítás, amely szinte minden irányzatnak helyet ad – idén tavasszal éppen a biobort tette fő témájává –, mára utazó cirkusszá vált, amely a világ számos pontján fellép Sanghajtól Bostonig.

Azt már megírtam régen, milyen a viszonyom Gál Tiborék pincészetéhez, és miért olyan, amilyen, nem mélyednék el ismét a történelmi múltban. Legyen elég annyi, szoktam örülni, amikor jó borukkal találkozom.

A szárazabb tokaji hársak után tartottam egy félig, vagy akár egészen édesre erjesztett kóstolást. A debrői hárslevelűről sokunknak van, gondolom, ilyen-olyan ifjúkori emléke, így hajtott a kíváncsiság, hogy megtudjam: mi történt az elmúlt időben a termőhelyen. Egy hétvégi kiruccanásra így két félédes palack utazott velem, míg hétköznapi elmélyülésre fajsúlyosabb (drágább) tételeket válogattam. Egyik szemem sír, a másik csak pityereg.

A Zwack név vajon szél a vitorlában, vagy vascsizma a mágnesasztalon? Mire juthat egy húszezer palackos pincészet öt év alatt? Mit keres a pinot noir az Úrágyában és hogy kell bekapcsolni a kávéfőzőgépet? A Művelt Alkoholista kóstolókommandója a Dobogó pincészetnél járt.

Ha az időjárás megembereli magát, akkor a szlovákiai Strekovban (nekünk Kürt) remek borfesztivál lesz a hétvégén. (Budapesttől 45 perc autóval.) Az egyik házigazda az a Strekov 1075, amelynek 2006-os borai az Etyeki feszten művalkesz körökben a legegyöntetűbb elismerést vívták ki. A helyi borászatokon kívül lesznek jónevű magyarok - Bott Pince, Dúzsi Tamás, Hernyák Laci, Jásdi Pince, Simon Pince stb. - valamint csehek, osztrákok, szlovének és olaszok. A család szórakozására is gondoltak, lesz kirakodóvásár, gyermekjátszóház, kézműves-bemutató, zene. Bővebben itt tájékozódhatnak.

Újabb sorozatot indítok, nekem még nem unalmas. Furmintok. Így aztán végképp nem. Sokan, és sokfélét mondtak már erről a fajtáról. Van, aki szerint a száraz furmint lesz a következő nagy durranás világszinten; van, aki az egységes stílust hiányolja; van, aki azt kérdezi, miért nem inkább hárslevelű? Én egyébként pont a sokarcúságát szeretem a fajtának. Tud könnyed, gyümölcsös, egyszerű italt adni, és tud szikár, mély, ásványos borrá válni. Meg még ezerfélévé. Ebből próbálok majd ízelítőt kapni, és adni. Főleg (de nem kizárólag) 2006-os száraz furmintok következnek párokba rendezve.

A matematikailag problémás szerda bora következik. Nehéz három és fél hét – kényszerpihenő – mögöttem, a végtelen előttem, tehát lazító bor kell ide, hozzá pedig McFerrin és Richard Bona, esetleg Chet Baker, de ilyenkor a „legendás” nyolcvanas évek alternatívjait sem vetem meg, legyen akkor Cure vagy Nick Cave à la Der Himmel über Berlin. Közben elmerenghetek azon, hogy miből is áll össze a bor íze.

Támadt egy olyan kósza ötletünk, hogy wachaui rieslingeket kóstolunk falkában, aztán azon melegében magyar rajnait helymeghatározás végett. Jancis Robinson, David Schildknecht, Albert gazda és A. Móri Leányka mondták már nyomatékkal, hogy az osztrák fehér kincs (amiből mi relatíve olcsón meríthetünk). De csak nem hallgatunk a jó szóra. Én sem. Habozásomat részben az olcsóbb osztrákok langymeleg teljesítményére, részben saját száraz fehér-ízlésem kiforratlanságára, részben szolid hazafiúságomra vezetem vissza immár pironkodva.

Kevés olyan pincészet van, aminek az indulása annyira bíztató lett volna, mint az erdőbényei Béres Szőlőbirtoké. 2003-as száraz furmintjukat sokan az egekig magasztalták, az én torkomon is jó pár palackkal lecsúszott belőle. Mire a bor kifáradt, addigra a pince fénye is kissé megkopott – az erős kezdést nem sikerült megismételni a következő évjáratokkal. Hárslevelű fronton, bevallom, nem tudtam mire képes a pincészet, így beterveztem egy trilógiát a fajtából. Azonban míg a hiperekben a 2004-es évjárat maradékát akciózzák, addig az In Vino Veritas borszaküzletben még a 2005-ös készletet apasztják, így 2006-os palack egyelőre nem került elém. A két régebbi évjáratot kóstolva átkoztam és áldottam a pince nevét - a körkép során igyekszem majd 2006-os tételt is beszerezni, és megnézni: merre is dől a libikóka.

Amikor nyár közepén strandolás helyett otthon kuksolásra ítéltetik a magyar, mikor a globális felmelegedés lokális lehűlésben ölt testet, mikor az esőcseppek szürkén és szomorúan kopogtatnak az ablakon és plakátmagányban áznak az éjjelek, akkor bizony - július ide vagy oda - megbontok egy merlot-t. Egy jó, kerek, szekszárdi merlot-t. Ezúttal Vida Péter borára esett a választás, még ha nem is teljesen az volt a szándék, ami.

Alder Yarrow, a Vinográf, Amerika elsőszámú borbloggere egy karton magyar bort kapott egy rejtélyes idegentől. A sztori azzal indult, hogy jó múltkorában Alder ismertette, értékelte és méltatta Taklerék 2003-as Proprietor's Reserve Cabernet Franc-ját, mire föl egy honfitársunk jelezte, hogy sok szép bort szűrnek még Magyarországon, és állítását alátámasztandó, amint szerét ejtheti, eljuttat hozzá egy válogatást. A szerejtésnek most jött el az ideje. A válogatásban Hollóvár, Degenfeld, Royal Tokaji, Királyudvar, Hétfürtös, Malatinszky és Weninger & Gere borok szerepltek. A jó Vinográf kóstol, csodálkozik és örül. Lehet, hogy fölfedeztük a gerillamarketinget? De ki lehetett a rejtélyes idegen?  

A Rozé-kistotál második fejezetében több trónkövetelő is koronapróbát tart. Elsőként Ráspi, aki tavaly a mellbevágóan gyümölcsös 2006-os rozéjával hódított lelkes hívei körében, aztán St. Andreáék, akik a kishordós 2003-assal örökre beírták magukat a magyar rozé-történelembe, végül Dúzsi Tamás a rozékirály, aki immár vagy féltucat különböző műfajú rozéval ostromolja a csúcsokat.

A világ zabálja a rozét. Ez az a borfajta, amiből itthon is rendszeresen hiány alakul ki. Összalkeszi szinten nem kenyerünk a rozézás, még ilyenkor nyár idusán sem, de félszemmel a köz szolgálatára kacsintva belevágtuk a dugóhúzót 12 ígéretesnek gondolt palack torkába. Kóstoltunk piacvezetőket és kisszériás csodabogarakat, Andreától Vylyanig, Légliktől Ráspiig. Volt aki örömét lelte a poharazásban, más csak a fogát szívta. Kincset nem találtunk, de fogyasztóvédelmi szempontból talán nem hiába dolgoztunk (nagyjából tavaly is így jártunk).

A sokszor lesajnált rozé a fehéreket megelőzve a legnépszerűbb borfajta lett Franciaországban. A gyarapodás főleg a vörösök kárára történt, és ahogy az eredeti hírben fogalmaznak: minden öt eladott palack borból több, mint egy rozé. Ez nálam 20 százalék fölötti piaci részesedést jelez, és szerény algebrai képességeim ellenére is el kellett töprengenem, hogy vajon hány borfajtát kell ahhoz számon tartani, hogy mondjuk 22 százalékkal első lehessen. A rozé főleg nyáron szárnyal, és különösen népszerű a fiatalok körében, akik nem bíbelődnek a bonyolult nevekkel és az eredetvédelmi rendszerekkel, csak frissítő üdítőt keresnek némi alkoholtartalommal. De a trónfosztás igazi titka, hogy a rozé nem válogat: idősek és fiatalok, nők és férfiak a legkülönfélébb társadalmi csoportokból egyaránt kedvelik. A provence-i Alain Combard szerint: "A rozé korábban csak afféle nyári ital volt, amelyet grillpartik alkalmával fogyasztottak. Ma már a rozé is nemes italnak számít, amely állja a versenyt a vörösökkel és a fehérekkel egyaránt. Szerintem a jó rozé mindenekelőtt florális csipetnyi narancs vagy grapefruit beütéssel és könnyű, mint a csipke. Tökéletesen megy a fűszeres ételekhez." (Hamarosan mi is jelentkezünk két részben tizenkét rozé értékelésével.)

Robert Parker magazinjában David Schildknecht "Érettségben tobzódva" címmel elemzi a 2006-os évjáratot és kóstolja 2004, 2005 és 2006 borait. Záporoznak a 92+ pontok, és néhány Beerenauslese, illetve Smaragd a mágikus százhoz közelít. De még a 2004-es és 2005-ös kékfrankosok között is talál 90-en fölüli példányokat. A Wine Spectator szintén a fehérekre fókuszál, és a 2006-os évjáratot 95 pontra értékeli. Náluk a száraz csúcs 95 pont, egy F.X. Pichler és egy Prager Smaragd Rieslingé osztozik a dicsőségen. Jöjjön a részletes elemzés és a slágerlista!

Ötre volt megbeszélve Kaló Imrével a borkóstolás szomolyai pincéjében. Kicsit korábban értünk oda palack szerzőtársammal egyetemben, de bentről beszédet hallottunk, így bátran bekopogtunk. Imre kinyitotta az ajtót, mi pedig szembetaláltuk magunkat kb. 40 erdésszel, akik jövetelünk örömére köszöntő nótába fogtak. Nem ekkor esett le utoljára az állunk aznap este.

A balatonfőkajári Feind Borház egy igen lelkes olvasónk abszolút favoritja volt, törzsjúzereink talán emlékeznek rá, de magam is megkedveltem egyes borait. A minap aztán megláttam egy Match-polcon a 2007-es cabernet-rozét, 1000 körül, rajta matricával a 9. országos rozéborverseny különdíjáról, és vettem belőle egy palackkal.

Az Antinori-birodalom bátaapáti mellékágáról keveset írtunk eddig, pedig Weér Yvo kolléga szerint remek ár-érték arányú borokkal vannak jelen kishazánk borpiacán. Én ebben nem kételkedem, még akkor se, ha a toszkán borcézárt mostanában súlyos eredetvédelmi petrencésrudakkal püfölik épp rommá hazájában. Pedig ennek fényében elég vészjóslóan hangzik, ha egy Eurobor-palackon azt olvasom, hogy a borász csapat örvendetesen kísérletező kedvű. Itt viszont erről van szó, ha nem is úgy gondolják, ahogy.

Utolsó osztrák-magyar jegyzetlapunkra két remek bor maradt. Nem kellett csalódnom a Knoll Smaragdban, beváltotta hozzáfűzött reményeimet. A mellérakott Hernyák veltelini is kiváló volt, pont olyan, mint amilyennek emlékeztem rá. Könnyen lehet, hogy készül majd pótlap is a jegyzethez, hiszen több magyar tétel kimaradt az évjárat, elérhetőség vagy egyéb okok miatt. Viszont az eddig kóstolt néhány is elég volt arra, hogy ráérezzek a veltliner ízére. Kezdem sejteni, hogy Ausztriában miért kap kulcsszerepet a fajta, és kezd meggyőződésemmé válni, hogy itthon is érdemes lenne komolyabban venni a zöldveltelinit.

Mostanság inkább személyi változások okán szerepelt a sajtóban a pince, de meglátásom szerint más fontos dolgok is történtek a Királyudvarnál. A borokkal új irányt tűztek ki célul, és évről-évre lépdelnek felfelé. Hogy hol tartanak, azt Anthony Hwang egy kóstoló keretében próbálta megmutatni.

Ímmel-ámmal megpróbálok érvelni, de nem falazok a lólábnak, ahogy Gertrude Stein mondaná: a kedvenc az kedvenc az kedvenc az kedvenc. Vesszen hát a mérték, éljen az elragad! Kedvencek között is legkedvesebb montalcinói borászatom a Lambardi. Minden klappol: kapálható méret, barrikmentes övezet, szűkre szabott szortiment, zéró nemzetközi ismertség, helyben viszont szájról-szájra terjed a híre. És olcsó. A felfedezést tényszerűen Tullio Scrivani barátomnak köszönhetem, de már évek óta kisajátítottam. Amikor egy Lambardi-bor nagyot alakít, magam is homorítok, ha halványabb formát mutat, tartom a hátam. És ugyanígy vagyok Bussayval. Amikor bírálják, lesütöm a szemem és hallgatok, amikor dicsérik, hízik a májam.

Erre a hétre is jut egy eredményhirdetés, nem is akármilyen. A Borkultúra Kht. honlapja arról tájékoztat, hogy "a kétévente megvalósított rendezvény 2000-től a világ legelismertebb tíz borversenyének egyike. Megszerezte a meghatározó nemzetközi, szakmai szervezetek védnökségét, az OIV (Nemzetközi Szőlő és Bor Hivatal) az UIOE (Nemzetközi Borász Szövetség) szakmai védnökségét, aktív tagja a VINOFED „Nagy Nemzetközi Borversenyek Szövetségének” (Fédération Mondiale des Grands Concours Internationaux de Vins et Spiritueux). [...] A VinAgora 2008-tól fokozza erőfeszítéseit, hogy a nagyon dinamikus Közép-európai borpiac meghatározó szakmai iránytűje legyen." 
Apró érdekesség, hogy számos zsűritag borral is nevezett, és arany lett a jutalma.  

Az elmúlt években nem kapkodtam a Disznókő reduktív fehérborai után, testesebb, sűrűbb dolgokra vágytam, tokajilag különösen. Mióta beköszöntött a Burgundiát kereső száraz furmintok reneszánsza, azok közt mélyedtem el önfeledten.