Mintha nem lenne elég baja az európai gazdaságnak, s ezen belül a bortermelésnek is, a francia jogalkotók újabb adminisztratív akadályokkal próbálják nehezíteni a borászok életét. Az egészségügyi jogszabályok tervezetébe csomagolt regulák között szerepel ugyanis egy olyan is, amely megtiltaná az alkoholtartalmú italok reklámcélú osztogatását/itatását, így kellően rugalmasan értelmezve a borkóstoltatást is. A tervezet hivatalosan a fiatalok partyalkoholizmusának visszaszorítása érdekében szabályozná e területet.

A termelők szerint ha a jogszabályt elfogadják, az hatalmas csapás volna a borágazatra nézve. A kóstoltatás integráns része a borok értékesítésének, és a legjobb módja annak, hogy a fogyasztók valóban a nekik tetsző italokat fogyasszák. Ráadásul Franciaország sok más országnál kevésbé szenved a fiatalok party-ivászatától, mely jelenségben egyébként a bornak amúgy sincs szerepe.  Miközben minden kínai, japán és amerikai tudja, hogy Franciaország a nagy borok hazája, ott mintha épp lemondani készülnének e helyzeti előnyről.

A borágazat Franciaországban 340.000 embernek ad kenyeret, a bor a francia export top10 terméke között szerepel és kiemelt szerepe van abban is, hogy az ország a világ vezető turisztikai célpontjává vált.

Akit a történet részletei és háttere is érdekel, a Reuters oldalára klikkoljon.

Magyar ember arról is megismerszik, hogy bár a tokaji aszúknál nemesebb (értékesebb, drágább stb.) bort nem ismer a világon, csak szárazat iszik (ausztrált vagy chileit az alsó polcról). Annyit persze tud, hogy édes bort készíteni nehéz: nagy kihívás a borásznak. Azt már kevésbé tudja, hogy a kereskedőnek sem kisebb feladat eladni. És hiába igyekeznek borászok-kereskedők, a hiperek és vinotékák polcain egyaránt a kereslet-kínálat törvénye koordinálja az árufeltöltést. Az ezerjónak ebben a műfajban ráadásul jókora hendikepje is van a hagyományos édesbor-alapanyagokkal szemben. Vajon a magukat a magyar művel alkoholista körökbe sorolók közül hányan illettek szájukkal édes ezerjót? Pedig még Jancis Robinson is – aki nem magyar, de mindenképpen művelt – éppen azt tartotta érdemesnek kiemelni a fajtáról, hogy „édes stílusú borok készülnek belőle Mór és Soltvadkert környékén”.

Tartottunk összejövetelt, ittunk csomó jó bort, a csúcspont Roberto Voerzio 2001-es Barolo Rocche dell' Annunziata Torriglionéjának újrakóstolása lett volna. Amely az Alkoholista történetének első 10 pontos vörösbora volt.

Régi mániám, hogy megtaláljam a saját ízlésemhez illő referenciaborokat az egyes fajták kínálatából. Amiket bármikor előhúzhatok, ha épp demonstrálni akarom: ilyen szerintem a jó furmint. Vagy hárslevelű. Nem mondom, hogy öles léptekkel, de haladok, az előbb említetteken túl már jó pár fajtából elő tudnék kapni egyet-egyet alkalomadtán (aztán persze időről időre felülbírálom magam, és új kedvencet lelek). A szürkebarátok között azonban még nem futottam össze a Nagy Ő-vel, permanensen keresem azonban. Hajtás után expedícióm legfrissebb eredményeiről számolok be.

Újabb közös kóstolót tartottunk, ezúttal kékfrankos volt a téma. AM kolléga maratonja mellé, mi egy vilámgyors sprintet vágtunk ki. Az eredeti terv szerint háromszor hat soproni, egri és szekszárdi bort akartunk megnézni, aztán bekerült két kakukktojás és három további tétel. Így végül huszonháromra dagadt (engem nem számítva) az este palackjainak száma. Igyekeztem úgy válogatni, hogy többségében viszonylag könnyen beszerezhető borokat teszteljünk, nem hordómintákban merültünk el. Vakon kóstoltunk, borvidéki bontásban: öten alkoholisták vendéglátónkkal Szentesi Józseffel végig is pontoztuk az összes tételt. A posztokban követem a kóstolási sorrendet, az első futamban soproni borok sprinteltek.

2008. március 4-én délután 3 órakor egy brit borkereskedő cég emailben riadóztatta az ügyfeleit, hogy a Decanter magazin történetének egyik legfontosabb vaktesztje szenzációs eredményt hozott. Az aranyszájú bírák 2005-ös (az évszázad évjárata) médoc cru classékat kóstoltak, és az 55 tételből három automatikusan, azaz visszakóstolás nélkül Decanter-díjat kapott. Ez azokat a borokat illeti meg, amelyek minden zsűritagnál 18,5 pont fölött teljesítenek. Az, hogy a Mouton-Rothschild és a Pichon-Longueville, 600 illetve 100 font körüli árával és ennek megfelelő presztízsével a legjobb 3 közé került, senkit nem lepett meg. Ám attól mindenki ledermedt, hogy az „örökös alulteljesítőként” elkönyvelt Pedesclaux közéjük keveredett. Ráadásul ez volt a teszt legolcsóbb bora. Délután hatra, a bennfentes információért hálás ügyfelek kisöpörték a Farr Vintners teljes Pedesclaux-készletét. Osztás-szorzás: ez percenként 27 palack.

Év végén mindenféle vérnyomásproblémáim támadtak, mert balga módon nem fogadtam meg nagyapám vonatkozó bölcsességét: "magas vérnyomása annak van, aki méri", amely mondás mélységes igazságtartalmát alig csökkentheti az a tény, hogy az öreget végül is hipertóniás szövődmény vitte sírba. (Túl a hetvenen, napi két doboz Symphoniával és tíz üveg Kőbányaival.) Mindegy, a lényeg, hogy az orvos szerint nem ártana csökkentenem a napi egy üveg bor formájában bevitt alkoholmennyiséget. Nekikezdtem leszorítani heti három üvegre.

Mindig is érdekelt, hogy van-e létjogosultsága a hordóválogatásoknak, szelekcióknak; ki hogy nevezi éppen saját megkülönböztetett tételét. Épp ezért most egymás mellett kóstoltam két Tóth István bikavért. Mindkettő 2003-as alapanyagból készült, beszerezni pedig azonos időben, a pincében sikerült őket. A fő forgalmazónál jelenleg a válogatás még nem kapható. Az objektivitás végett alufóliába tekertem a palackokat, így napokig nem tudtam, épp mit is iszok?

Úgy egy évvel ezelőtt AM kolléga szervezésében tartottunk egy nagyobb szabású brunello-kóstolót Balatonszemesen. A sorba aztán - ahogy az ilyenkor lenni szokik - bekerült egy-két kakukktojás is. Egyikük egy kisebb méretű, kézműves chianti pincészet bora volt, mely több asztaltársnál is - például nálam - egyértelműen az est kelemes meglepetésévé vált. A sok díjbirkózó között egy karcsú, jóivású, példásan harmonikus bor, mely sem tanninban, sem savban, sem egyéb méretében nem volt a brunello-gólemekhez mérhető, két dologban viszont talán fölébük is magaslott: kedvességben és eleganciában.

Harmadik alkalommal rendezték meg az Egri Borok Gáláját Budapesten az MTA székházában. Délelőtt fél tizenegytől délután négyig fáradhatatlanul (vagy inkább kellemesen fáradva) kóstoltam, hogy összeállítsam a válogatott válogatottját (reserve selection válogatás.) A beharangozó szerint az egri borászválogatott mutatkozott be ezen a kóstolón, én pedig szigorúan empírikus alapon, még drasztikusabb hozamkorlátozással, kijelöltem saját csapatomat. Íme, tessék vitatkozni velem, hiszen tudjuk, hogy a tízmillió szövetségi kapitány országa vagyunk.

A címben feltett kérdésre adott válaszom: nekünk, magyaroknak valószínűleg igen. Vélhetően nincs ezzel mindenki így, de talán csak azért, mert nem kóstoltak eddig olaszrizlinget. Én persze elfogult vagyok – mindkét fajta irányába. Számomra éppolyan szép élményt adhat egy sokak által lesajnált kis kedves moseli, némi maradékcukorral, mint egy nagytestű észak-balatoni olasz. Valaha volt igazi nagy fehérbor élményeim között számos kötődik Wachau vagy Rheingau szépségeihez, de megbízható társam immár évek óta Egerszólát néhány darabja is. Nos, a kínálat kellően széles, juthat belőlük akár minden napra. Valójában azt sem gondolnám, hogy le kellene tenni a garast egyik vagy másik mellett. Most is vallom: csak a minőség számít. Nem a műfaj, nem a kor, csak a végkifejlet. Végső soron az, hogy vannak-e számomra mérhető értékei az adott bornak.

Borászkörökben az Országos Borminősítő Intézet közutálatnak örvend. Hallottam már olyan megfogalmazást, hogy az OBI a sztálinizmus utolsó bástyája, de a higgadtabbak szerint is megreformálhatatlan, parazita szervezet. A közjót szem előtt tartva, szerkesztett formában közreadjuk a legfontosabb sérelmek listáját. Reméljük, hogy a kibontakozó vita - és a forrongó elégedetlenség - híre az OBI méltóságos nagyothalló készülékéig is eljut. A beérkezett véleményekből úgy tűnik, a legnagyobb fájdalom az, hogy miközben az OBI a borászok pénzén és vérén élősködik, jó ha szökőévente egyszer veszi magának a fáradságot és a bátorságot, hogy a tisztességesen dolgozó többség csesztetése helyett a valódi gazemberek torkát szorongassa.

Megszállottan keresem a jó kadarkát. Ami egyfelől fűszeres, másfelől itatja magát. Ami izgalmas és zamatos is egyben. Ha végignézem az itteni írásokat, mások is sokat keresgélnek, s bizony csak keveset találunk. Nekem a legnagyobb élményt eddig egy Gróf Buttler kadarka adta, mindezt sajnos igen magas áron. Most viszont Ostoroson ennek feléért megtaláltam azt, amire mindig is vágytam.

2008-ban a magyar borral kapcsolatban valószínűleg legtöbbet idézett hír arról tudósított, hogy a londoni Kingston Egyetem kutatói közönséges fehér és vörös asztali borokat vizsgálva egyes esetekben az egészségre káros mértékű fémionkoncentrációt találtak. A legszennyezettebbek állítólag a magyar és a szlovák borok. Nos, a British Medical Journal még azon melegében a tanulmány körmére nézett, és azt gyakorlatilag komolytalannak minősítette. A cáfolat persze apróbetűs hír volt, és az én figyelmemet is elkerülte egészen mostanáig.

A 2007-es év bazaltboraiból az elmúlt időszakban több borbemutatót is tartott Laposa Bence. Úgy adódott tehát, hogy bár különböző időben és helyen, de ketten is végigkóstoltuk a sort, ha nem is ugyanazt és nem is ugyanabban a sorrendben. Bob a Decanter borboltban még decemberben, vörös és fehér pedig a Monarchia borklubban január végén. A két kóstoló tanulságait és borait egy cikkbe gereblyéztük össze.

2004-ben lerepült a kukta fedele, a „brit lakájok” és az „újvilági árszabó” egy 2003-as Château Pavie értékelése kapcsán hajba kaptak, és nem tudták tovább magukba fojtani, hogy valójában mit gondolnak egymásról. A szót brit oldalról Jancis Robinson, a tengerentúlon Robert Parker vitte. Az óvilági értékeket védelmező Robinson a Pavie-t egy késői szüretelésű zinfandelhez hasonlította, míg Parker egy potenciálisan 100 pontos természeti csodát látott benne. A purparléba Michael Broadbent, az európai borírás doyenje is beszállt: „aki szerint ez egy jó bor, azon csak egy agy- és szájátültetés segíthet. Én ezt a bort egyszerűen ihatatlannak minősítem.” Parker azt állította, hogy a bor pocskondiázásának enopolitikai okai vannak, a britek a palack tartalmát a birtok újgazdag tulajdonosával szembeni ellenszenv miatt büntetik, és ha valóban vakon kóstolnának, akkor őket is elbűvölné a Pavie. Mindezek fényében érthető, hogy a tengerentúlon szenzációként kezelik, hogy a 2005-ös Pavie, vakteszteken, gyors egymásutánban kétszer is diadalmaskodott Angliában.

Talán véletlen volt háziasszonyunk választása, talán nem, amikor a számomra egyértelműen legprofibb kicsit (Szepsy) összeterelte a legprofibb naggyal (Oremus). Lehet, sőt biztos, hogy Szepsy István nem mindig találja el elsőre azt az utat, amit aztán járni akar. Következetlenségében következetes és megy előre, keres, próbálkozik és közben egyfolytában szeret. Köveket, napsütést, szőlőt, a napot és persze az Urat. Bacsó András visszafogottabban, de valójában ugyanazt az elszántságot mutatja lassan második évtizede az Oremus élén. Nagyon jól tudja, hogy amit tesz, nagyobb részt már nem az ő idejében fog gyümölcsözni. Az ő munkáját nem gyermekei fogják majd tovább vinni, mégsem érezni rajta egy percig sem, hogy az Oremust ne tekintené sajátjának. Pedig a gazdái nagyon messze vannak. És ez számomra éppúgy az abszolút profizmus jele mint az, hogy a pincészetben minden pontosan olyan makulátlan, mint a nyitás napján. Két kitűnő borász, két egyéniség, két életpálya, sok különféle termőhely – egy fajta.

Mindig öröm, ha igazán elegáns borral fut össze az ember. Elegancia alatt nem csak a harmóniát értem, hanem a kifinomultságot, letisztultságot, visszafogottságot is. Természetesen az elegáns bor egyben harmonikus is, míg a harmonikus nem feltétlenül elegáns. És persze egy bor nem csak akkor esik jól, ha elegancia lakozik benne, van, amikor zúzós, lehengerlő italra szomjazom – egy jó steak mellett a kifinomult kadarka eltűnne. A bordeaux-i házasítások után rafináltságra vágyott a szervezetem, így három pinot noir került a poharamba. Egy az etyeki Debreczeni, kettő pedig Bott Frigyes révkomáromi pincészetéből. Igazán elegánsnak egyet találtam –azt hiszem ez nem is olyan rossz arány.

A Béres pincészet marketinggépezetének sebváltóján  - úgy tűnik - megtalálták a kettest. A korábbi címkecsaládot - mely épp csak annyira volt jellegtelen, hogy tökéletesen eltűnjön bármely italospolcon - több bornál felváltotta egy új stílusú, melyről sok minden elmondható, de hogy jellegtelen, vagy észrevehetetlen lenne, az nem. Mellette beindult némi klasszikus PR-tevékenység is, úgy tűnik, valakinek feltűnt, hogy hiába a beleölt sok százmillió, hiába a csillogó-villogó birtokközpont Erdőbényén, hiába a szép borok, valahogy mégsem pucolják ki a pincét a vásárlók már szüret előtt. Magam meg persze jó alany vagyok az efféle marketingkísérletekhez, mert hiába mondták nekem többen, hogy az új címkék szinte vásári gagyik, nekem valahogy mégis bejön ez az úgynevezett fiatalosan elnagyolt stíl. No de kinek a papné, persze.

Szentesi József kezd kilépni a rejtőzködő borász szerepéből. Korábban leginkább csak budaörsi pincéjében kóstolhatták borait a szerencsések, a némileg szélesebb (ám még mindig nem nagy-) közönség pedig a Borbarát 7x7 birtokbemutatóin. Tudjuk róla, hogy a régi kárpátmedencei fajták kísérletező kedvű újjáélesztője. Piros bakator, hamvas, fekete muskotály, tihanyi kék, tarcali kék, hajnos kék, kékszilváni, kék bajor, fekete fájú bajor, laska, vörös dinka, csóka. Egy-egy sor vagy kicsit több van belőlük, aztán, ahogy Szentesi József mondja, az idő majd eldönti, mit tudnak. A csóka már lassan világhírű, de biztos vagyok benne lesz még olyan fajta, amit látunk majd palackban. Ami pedig a rejtőzködés feladását illeti: 2007-es évjáratú boraiból hetet forgalomba is hozott.

Az MTA „az ünnepek mély és varázsos rendhagyását szem előtt tartva 2009-ben borversenyt hirdetett”. A Magyar Tudományos Akadémia Bora 2009. címet a Hilltop Neszmély Borászat 2006-os Fűszeres Traminija, a Royal Tokaji 2007-es Furmintja, Bott Frigyes 2007-es Vinculumja, az Etyeki Kúria Borgazdaság 2007-es Pinot Noirja, a St. Andrea Pincészet 2006-os Merengője és a Royal Tokaji 2000-es 6 puttonyos Aszúja viselheti. Bár a Művelt Alkoholista ízlését egy percig nem gondolnánk akadémikusnak, a kedvenceink és az MTA díjazottjainak közös metszete meglepően népes (Heimann Cervaes 2006, Légli Gesztenyés Rizling 2007, Kerkaborum Furmint Reserve 2007, Gere Attila Kopár 2006 stb.)  [A képen Pálinkás József, a bíráló bizottság társelnöke]
 

Nemrégiben zöld béka egy kommentben festette rózsaszínre a magyar fehérboros jövőt, pontosabban felhívta a figyelmünket, hogy jobban járnánk, ha elfogadnánk: minden a fehérborra predesztinálja a Kárpát-medence lányait-fiait. („Kétség kívül van némi alapja annak, hogy vörösborainkat rendre elutasítják, hiszen a világ nagyobbik része könnyedén juthat hozzá minden évben/évjáratban tökéletesen érett alapanyagból készült borokhoz. Nálunk még mindig túl sok a nyers savú és tanninú, érdes, durva és jellegtelen vörösbor. Ezekhez képest fehérboraink sokkal jobb átlagot tudnak felmutatni, nem alaptalanul. Tudomásul kell vennünk, hogy a Kárpát-medence alapvetően fehérborok hazája. Ebben a témában sokkal több, nemzetközi színtéren is összemérhető borunk van, sőt.”)

2007 forró nyara után a teljes érésre törekvő borászok vagy maradékcukros, félszáraz, félédes borokat tettek le az asztalra, vagy kifejezetten magas alkoholú tételek születtek. Előbbiekből pár már megjárta a poharamat, utóbbiak közül mások kóstoltak már borokat e hasábokon. Most én is két olyan palackot bontottam, ahol 15 feletti alkohol várt rám.