Mostanában én is egyre gyakrabban futok össze Buttler-borokkal, szájpadlás mentén. Talán titkos terroirista sejtek lehetnek a háttérben, vagy csak cuppanok felfelé a trendekre, én nem is tudom. Mindenesetre az ünnepek egy része nálam is a grófi szérűn telt. Két olyan bort sikerült pohárvégre kapnom, amit még eddig sose. Újabb bukolyista beszámoló következik tehát, külön azok örömére, akik szerint.

A kaliforniai borok kapásból lenyűgöztek a 90-es években. Akkor, amikor először találkoztam velük. Mert vastagok voltak és bársonyosak. De már másodjára kiderült, hogy az egyik pontosan olyan, mint a másik. Harmadjára pláne. Kis túlzással, ofkorz. Természetesen vannak kivételek. Kóstoltam egyszer egy Joseph Phelps-cabernet-t, máig érzem földesen-izgalmasan-gyümölcsösen-bordóiasan komplex illatait. Alig néhány hónapja az Allora Lussót tartottam indokoltnak dicsérni. Akárhogy is, az utóbbi időben többször eszembe jutott, érdekes lenne megnézni, hol is tartunk éppen – mármint én és a kaliforniaiak. Úgyhogy kapóra jött, hogy N. Prof. tengerentúli turnéja során szert tett három érdekesnek ígérkező tételre, a 60-70 dolláros kategóriából.

Vannak emberek, akiknek minden sikerül. A szerencse fiai, vagy az angyalok kegyeltjei ők – az meg már a mi szerencsénk, ha megosztják velünk az őket ért jókat. Ilyen szerencsefia lehet Rókusfalvy Integrátor Pál Etyeken, akinek tevékenységét dicsértük sokszor ezeken az oldalakon. Heti (múlt heti) jó cselekedete egy fehérkóstoló: izgalmas bormestereket csődített össze az ország minden részéről: északról és délről, meg középről; közelről s távolról.

Lackó nevű hozzászólónk egy dolgozatát már publikáltuk, most meg itt a másik. A merész borbarát szupermarketbe keveredett, és jól jött ki belőle. Lelkes beszámolója nem nélkülözi az önéletrajzi elemeket.

Az osztrák Falstaff magazin 2007/6. számában számolnak be a Best of Tokaj néven november 27-én rendezett eseményről. A horizonttágító szeánszot a Renommierte Weingüter Burgenland Egyesülettel közösen szervezték, és 14 vezető tokaji birtok borait kóstolták a schönbrunni kastély pálmaházában. A borok általános tetszést arattak, ami a kilencvenen fölüli pontszámok arányában is tükröződik. A hasábjainkon is sokat dicsért Alana Sárgamuskotály (két évjárat immár!) és a Degenfeld 2004-es szamorodnija az osztrákokat is elismerésre késztette. A kóstolási jegyzeteket Peter Moser, a Falstaff főszerkesztője írta.

Kékfrankost és kadarkát keresztezett Kozma Pál és Tusnádi József, hogy aztán elfelejtődjön a fajta. Pedig a kísérlet izgalmasnak tűnik: a kényes kadarkából fűszerességet vinni a testesebb, gyümölcsösebb, megbízhatóbb kékfrankosba. Ráadásul most, amikor keletje van a gyümölcsös, könnyed vereseknek, nagy karriert futhatna be.

Évnyitó kóstolót tartott Budapesten a Monarchia Winery Pók Tamás főborász vezetésével. A borsorban három már forgalomban lévő bor mellett szerepelt három olyan, amit még nem lehet kapni, sőt két olyan hordóminta is, ami valószínűleg csak Egerben, a pincénél lesz kóstolható.

Lehet valami a levegőben, vagy mi, AM kolléga után magam is rászomjaztam a friss oportókra. Régen nagyon szerettem a fajtát, a 90-es évek közepén a savas soproni kékfrankosok után felüdülésszámba ment könnyed és bársonyos villányiakat inni, amelyek akkortájt kissé lapos pénztárcámat sem ürítették ki teljesen. 500-600 forintért szert tenni egy jó Polgárra-Tiffánra, vagy még olcsóbban venni literjét helyben, alig ismertektől, okos beruházásnak számított.

Hírsaláta a borvilágból. Hosszabb bessz után újra emelkedik a francia italexport. A cognac és a champagne a húzószeszek (jobb nem packázni a nevekkel, éppen most bánta 3200 palack Gallo-habzóbor, hogy Champagne-ként hajózták be Európába), de a bor is derekasan küzd. A 2006-hoz képest 9 százalékos növekedés többek között 9 millió palack Champagne-t, 12 millió palack Cognacot és 67 millió palack bort jelent pluszban.

A barbera a második legelterjedtebb kék szőlő Olaszországban a sangiovese után. A legjobbakat Piemont környékén érdemes keresni, de Kaliforniában is igen népszerű a fajta. Jó savgyűjtő, a melegebb éghajlat ellenére is, ezért előszeretettel házasítják, ezen oldalát, illetve intenzív színét kiaknázandó. Tannintartalma alacsonyabb, amin gyakran hordó segítségével próbálnak változtatni. Pedig nem biztos, hogy kellene.

Horváth József. Ráspi. Egyike a legmegosztóbb borászainknak. Talán még annak is van róla véleménye, aki nem találkozott se vele, se a boraival. Gondoltam egyet és bejelentkeztem Fertőrákosra, egy ebéddel összekötött kóstolóra. Immár nekem is van véleményem.

Olaszrizlinget gyakrabban szoktam kóstolni, rajnait eddig inkább csak egyszer-egyszer. Gondoltam, faragok a hendikepen: megnézek többet egyszerre. Összeszedtem hat plusz egy határon túli most kapható magyar rajnait, hogy kis kilátást nyerjek a fajtára. Ellátogatunk Mórra, Budajenőre, Pannonhalmára, a Balaton mindkét partjára, sőt átugrunk a frissen megnyitott határon Révkomáromba is.

Minél határozottabban állítják valamiről, hogy a legjobb, nálam annál inkább vesztésre áll. Mert persze szeretném, ha a pénzemért földöntúli élményt kapnék, de egyrészt horgadozik bennem a bakunyin, másrészt mégiscsak sekély az esély, hogy az én ízlésem, az én palackom és az én borperszónám az érettségnek és a fogékonyságnak ugyanabban a szakaszában legyen, mint a csúcsot kiáltott szerzőé. Nálam évek óta ez a képlet interferál a St. Andrea-képemmel, azaz hiába szeretem a boraikat (többnyire), a gonosz mostoha tükre előbb-utóbb megszólal: szép vagy, szép vagy, Andrea, de nehogy már te legyél a legszebb! Hogy a gonosz tükör mögé kerüljünk, szerveztünk egy St. Andrea-alapú bikavakot. Miután bakunyint sikerült kiiktatni, a köd fölszállt, és most már nyugodt szívvel mondhatom, Lőrincz György valóban minden kalaplengetést és szakrális hivatkozást megérdemel. (De könyörgöm, ne a 2005-ös Merengőtől várjuk a megerősítést!)

A cím plágium – ahogy minden szavam és ez az állítás is –, de nekem tetszik, ahogy újabban a portugál borok is, legalábbis az a néhány, amivel itt-ott találkoztam eddig; amiket meg a Château Montroche-t a Nagyrédeivel (vitrinileg) párosító 1894 Borvendéglőben kóstoltam még a múlt év novembere elején, azok kifejezetten. Majd féltucat borászat mutatkozott be a portugál nagykövetség szervezte rendezvényen, hogy igencsak piacképes szortimentjük jobbik felét megismertessék a magyar érdeklődőkkel, akik ellenben nem tódultak csőstül. A lelkes és kedves portugál borászok azonban láthatólag jól érezték magukat egymás társaságában is, falatoztak a szintén portugál sajtokból, füstölt kolbászokból és lekvárokból (paradicsomlekvárt sajttal!), az a néhány betévedő magyar pedig tanult – ahogy én is – borportugálul. TIT-tanfolyam indul.

A Bodó házaspár (Judit és József) által alapított Bott Pince, amely Judit leánykori nevét viseli, egyre ismertebb és elismertebb. Az elmúlt két évben a 7x7 kiadványokban rendre a Kopogtatók között szerepeltek, érzésem szerint jövőre nem ott fognak. Hiszen egyrészt a 2007-es Borbarát top 12 szavazáson az ötödik helyen végeztek, másrészt 2006-os Csontos furmintjuk a második legelismertebb bor lett. Akár ez is lehet az apropója, hogy kidugóztam két tételüket.

A történet valahol ott kezdődik, hogy Alföldi Merlot kolléga csaknem beájult a kettőezernégyes Degenfeld-szamorodnitól, majd alig három napra rá Albert gazda is megdicsérte szőrmentén. Én meg ezenközben csendes magányomban azon morfondíroztam, hogy biztos nekem van már megint gyökérnapom, mert nálam ugyanez a bor (ráadásul ugyanaznap, mikor AM elcsukló hangú hőskölteménye megjelent e hasábokon) alig érte el a 4 pontot, és semmi jót nem tudtam volna mondani róla azon kívül, hogy iható éppen, de minek. Márpedig ennyire talán mégsem különbözünk szájpadlásilag. Szó szót, í mélt követett, végül aztán összekóstoltunk vakon két bort. Illetve egyet. Illetve egyet, amiből kettő lett. Most meg aztán vonhatjuk lefele a tanulságokat csőstül.

A Bock Bisztróban vacsoráltam a minap – évente egyszer-kétszer teszek ilyet, szeretem a konyháját –, és nagyon jólestek a borok megint. Jobban, mint tavaly. Különösen a két szelektált cabernet 2004-ből – a Fekete-hegy franc és a Jammertal sauvignon –, valamint a 2003-as Capella. Mondtam is a családomnak, na, ilyen borokat akarok vörösben én. Ha nincs kő, hát nincs kő. Aztán kifizettem a számlát. Majd hazamentem, és alaposan belemerültem a Világok harca című szöveg kommentjeinek olvasásába. És gondolkodóba estem. Néha előfordul, nem vészes.

Az Izraeli Bormarketing Kht. dörzsölheti a tenyerét, miután a világ legbefolyásosabb bormagazinja, a Robert Parker által alapított Wine Advocate megtartotta történetének első izraeli nagytotálját, és 14 bort jutalmazott 90+ ponttal. A legmagasabbra (93 pont) a Yatir Borászat 2003-as Yatir Forest (cabernet sauvignon-merlot) és a Golan Fennsík Borászat 2005-ös (édes) fűszeres tramini tételét értékelték.

Nem kevés kóstolgatása volt már a kadarkának akár ezen a helyen is. Magam sem hanyagoltam a fajtát, ám igazán emlékezetes találkozásom még nem volt vele. Jó ideje már az útkeresés jellemző a borászokra és az érdeklődő fogyasztókra egyaránt. Bár elsőre Szekszárd kell hogy eszünkbe jusson róla, érdekes módon az utóbbi időben Heimannék hatos harmadosán kívül két egritől volt hangos a határ.

(Az előző részek tartalmából:  Somlói Apátsági Pince Hilla Cuvée, Tornai Furmint 2002, Royal Tokaji Furmint 2005 és 2006, Oremus Mandolás, Szepsy Szent Tamás 2003.)

Szőke Mátyás Paskomi Chardonnay 2006
A címkén még az is szerepel, hogy dűlős tétel, és barrique. Pedig sok dűlőst nem éreztem benne, igaz, nem is vagyok annyira otthon a gyöngyöstarjáni terroiron, hogy csípőből kiszúrjam a dűlőket, viszont ez a bor nekem simán lehetett volna Hilltop is: kellemes, parfümös, friss, kis hordó, ízléssel, obligát vaj, zöldalma, de finoman, olajosság. Nagyjából ennyi. Semmi különös. Semmi gáz, semmi nagy erény. Dűlőfüggetlen négy pont. Nem több.

(Az előző részek tartalmából: Somlói Apátsági Pince Hilla Cuvée és Tornai Furmint 2002, aztán Royal Tokaji-furmint 2005 és 2006.)

Oremus Mandolás Furmint 2003
A Bortársaság és a Zwack karácsony előtt akciózott egyet Tokaj új utakon címmel, a hegyaljai borokat népszerűsítendő. A sokszor próbált, sokat dicsért 03-as Mandolás 2200 forint alá esett, és ezt már nem bírtam tétlenül, rögtön rendeltem egy kartonnal.

(Az előző rész tartalmából: Somlói Apátsági Pincészet Hilla Cuvée 2006 és Tornai Furmint 2002)

A szerencsés végkimenetelű és lassan már feledésbe merülő ízvitában rossz oldalon harcolt a Royal, azóta alighanem belátott egyet s mást, mert az ókonzervativizmusnak már nyoma sincs, sőt mintha egyetlen centire sem akarna lemaradni a tokaji progresszió élcsapatától. A nagy száraz borok programját Szepsy hirdette meg, és az utóbbi egy-két évben már szinte mindenki megpróbálkozott a műfajjal, néhányan túl is tettek a mesteren. A Royal még nem ebben a szárazligában játszik, inkább talán az Oremus Mandolása a példakép.

Minap elpanaszolt vöröscsalódásaim teljesen kifehérítették a dolgos hétköznapokat, amelyek, tudjuk, telnek, múlnak. De a fehérsorozat sem indult könnyen, aztán szerencsére jó hajrával mégsem lett szomorú a happy endje.

Olyan párosítást sikerült bontanom, mintha egy este néztem volna meg egy Spielberg- és egy Hal Hartley-filmet. Melyik a jobb? Valamelyik Indiana Jones vagy az Egyszerű emberek? Én azt mondanám, nehéz dönteni, sőt inkább fölösleges. Ám a két kategória fanatikus fogyasztói nagy hévvel csak az egyikre esküdnének, a másikat lehúzva, elutasítva. A Gere- és a Ráspi-borokkal is hasonló a helyzet, szájbarágós volnék, ha kifejteném bővebben.

Ahogy az arany ára, nimbusza időről időre változik, az időjárás, a borász munkája sem egyenletes. Mindez azoknál a boroknál jelentkezik, amelyeknél nem technológiai fegyverekkel, kémiai módszerekkel istápolják az erjedt szőlőlevet. Visszatérve az aranyra, akármennyire is változnak az idők, bármekkorát is leng ki az ára, mégiscsak arany marad. Az ingadozás egy szinten felül áll, hiszen nemessége megmarad a többi fémhez képest. Ez a bor is csak az előző évjárathoz képest más, nem tud felnőni akkora magasságokba, mint a 2005-ös.