Jelen szürettől Villányban is startol az eredetvédelmi rendszer, és hátha segít. Classicus és premium, szimbólumok és feliratok, magyar kikerics, 90 és 60 hektoliter per hektár. Sok ez, vagy annyira nem rossz, meglátjuk. A villányi hegybíró mindeközben kívülről megtanulta a Vylyan közleményét. Vagy a szájába adták.

Rajtaütésszerűen folytatom chardonnay-vonalon néhány hete kezdett, hosszadalmasra tervezett posztsorozatomat. Annál is plánébb, hogy már megint egyre inkább ízlenek nekem ennek a nyomorult globálfajtának a borai. A minap történetesen a Pannonhalmi Apátsági Pince 2004-ese és Malatinszky Csaba 2003-asa esett áldozatomul. Értelemszerűen mindkettő megjárta készülése közben az égetett tölgyfa hordót, ám egyik jobban ízlett, mint a másik.

A bor köztudomásúan minden betegségre hatékony orvosság, és én e köztudomást bármikor boldogan, meggyőződéssel alátámasztom, de a torokgyulladás és a súlyos nátha valahogy mégis kivétel, azon a bor csak rontani tud, amit viszont nem győzök eléggé fájlalni. Tehát súlyos náthából kifolyólag megtört borkóstolási lendületemet kompenzálandó lőttem egy érdekes hírt mára (nyomorult Albert gazda meg Tokajban szüretel, hogy enné meg a nemespenész): szóval betiltanák a csipszezést a franciák.

Fáztam, mint kutya a dértől, az olcsó kékfrankosok utcájába besétálni. Volt alkalmam megtanulni, hogy veszélyes környék. De az előítéleteinket olykor próbára kell tenni, és ezúttal mázlim volt. Az egri gombászok egy ráspisan filigrán, izgalmas kékfrankost adnak alig ezer fölött, míg a mindig megbízható Gere Tamás egy teltkarcsú, de fajtajelleges villányi frankost kínál másfél rugóért.

Iramfutó nyúlként kocognék most néhány métert a kékfrankos-maratonozó Alf. Merl. kolléga mellett, mivel úgy alakult az élet, hogy kezembe került egy palack Vesztergombi Ferenc és Csaba igen drága kékfrankosából.

Nemegyszer hallottam már harangozni a spanyol új hullámról. Ám a hazai hiperek, illetve a bécsi és hazai borkereskedések tíz és tizenöt euró közötti (olykor aranyneccel súlyosbított) kínálatának alkalomszerű szondázása után nem éreztem késztetést, hogy átkússzak a húsz- és harminceurós sávba. A közelmúltban egy sokat kóstolt külföldi barátom ösztönzésére összegereblyéztem a honi kínálat sajtóvisszhangját, és meglepődve tapasztaltam, hogy az itthon is kapható spanyolok némelyike az új hullám általánosan elismert képviselője (Pintia, Alión, Culmen). De tíz rongyot még soha nem adtam borért, és látatlanba nem is fogok.

A szamorodni műfaja már csaknem teljesen kihalt, amikor a borvidék trendsettere egyszer csak úgy gondolta, a cuvée-k meg más új kreálmányok helyett mégis ezt a hagyományos tokaji borfélét kéne az élmezőnybe nyomni. A szamorodnireneszánsz tehát Szepsy Istvántól indult, mint annyi minden más is, és jönnek a követők, ahogy kell, ez például egy felettébb igéretes követ (aki minden követ követ).

Szepsy István mostanában aztat hangoztatja, a terroir értékeinek érzékeltetésére leginkább a nagy száraz borok alkalmasak, és eszerint is cselekszik. A Királyudvarból kilépett mester immár csak saját neve alatt furmintol és hárslevelűzik, ami jól áll neki. A 2005-ös évjáratból előbbi fajtából két, utóbbiból egy dűlő szelektáltan készített-palackozott termése keveredett el mihozzánk, és ha már így alakult, meg is kóstoltuk mindet üstöllést. A történet úgy gömbölyű, ha megemlítjük, nemrég töltötték le ezeket.

Elárverezték a primőrök primőrjét: két üres palackot a Chateau Picard 2267-es évjáratából. A világ egyik legdrágább bordóijának titka: szőlészeti katasztrófa vagy szándékos manipuláció? Megrázó fotóriport a Ch Pavie idei terméséről. Végül a nemzetközi sajtó a Tocai Friulano hattyúdalán búsong, mi meg röhögünk a markunkba.

Kivételesen roppant blogosak leszünk, ugyanis egy másik blog tartalmára hívjuk föl az értő közönség figyelmét. A kitűnő Kispad blogon vendégmunkásként tűntek föl Bodnárék, akik tokaji szőlősgazdák. Egy dolgozatot közreadtak a muskotályról, most pedig éppen szüretelnek. Több borászt a blogoszférába!

Akik nem a mennyiségben, hanem a minőségben hisznek, csak azoknak ajánljuk – zengi fülembe a rádió némi részeges gajdolás után. Hoppá, végre valami nekem való – pattanok fel, és hangosabbra tekerem. Aztán folytatódik a reklám: a Varga Pincészet 2006-os csabagyöngye boráról szól, amely természetesen a legelső és leggyorsabb, és természetesen csak nekem, és csak most. Visszahalkítok.

Péntek délben nyitotta meg amúgy is nyitott kapuit a fővárosban, a Duna korzón, a Vigadó magasságában a legvadonatújabb magyar pálinkafesztivál. A nyitott kapukat úgy kell érteni, hogy ez olyan rendezvény, amelyre a szervezők tájékoztatása szerint ingyenes a belépés, és az ilyet pártoljuk. Egyelőre mi sem maradtunk le semmiről, sőt nyájas olvasóink sem – hacsak az első néhány órát nem számítjuk –, minthogy a hajcihő három napig tart, szombaton és vasárnap délelott tíztől egészen éjfélig.

Szabad-e a terroirt nem szeretni? Lehet-e a jó rossz? A becsület mindennél többet ér? Néhány mélyértelmű bölcseleti kérdés, amelyet két kékfrankos vetett föl. (Válasszal nem tudok szolgálni.)

Tokaji borász ismerőst hallottam nemrég sírni, hogy mennyire nehéz a tokajit eladni polcon és étteremben, a drága aszúk alig-alig mennek, kevesen adnak ki tíz-, de inkább húszezret félliternyi desszertborért,  a szamorodnikkal senki sem törődik, és a szemét gasztró nem támogatja a magyar bort, hiszen hogyha az ember bemegy egy jobb étterembe, a pincér aperitifnek többnyire töményet ajánl, ha ajánl valamit egyáltalán, de a legritkább esetben fordul elő, hogy egy száraz szamorodnit venne a szájára, pláne a vendégére, pedig a száraz szamorodni ideális aperitif volna, de hát külföldinek, magyarnak inkább a marketingileg jól tejelő töményeket, gyomorkeserűket nyomják, elsősorban a megbocsáthatatlan Unicumot, persze.

Mindenki ismeri Wunderlich Alajost, vagy ismer valakit, aki evett már a mester híres kakaspörköltjéből. Új idők járnak arrafelé, gazdánkat kistafírungolták üzletfelei, akik zsebét húzta már a jólét. Jól van ez így, költhetnék a pénzüket rosszabbra is. Csak azok búslakodhatnak a fejlemények miatt, akik számára elérhetetlenné vált Lojzi főztje. Mert azt mégse illik, hogy egy ilyen presztízspince pirospozsgás borásza hétköznapi halandókkal dorbézoljon, mint anno. Marad tehát a palack szelleme, amelyben a gazda keze szerencsére erősen benne van még.

Amit a kékfrankosról tudtam és a kisokosokból összekanalazhattam, azt leírtam nagyjából egy éve. A véleményem azóta nem változott, továbbra is a kékfrankost tartom a „Great Red Hope”-nak. A számomra fölöttébb tanulságos Rizlingodisszea után már gyúrok a Kékfrankosmaratonra, és menet közben talán kiderül, kik azok a termelők, akik reményüket tényleg ebbe a fajtába vetik, és kik azok, akik híg levű, olcsó léként kezelik. Mielőtt azonban erősen szubjektív pályám futását megkezdtem volna, a hajdani kadarkafórumhoz hasonlóan néhány kérdést szétküldtem a kékfrankisták élcsapatának. Remélem, a válaszok mindannyiunk épülésére szolgálnak.

Egy ideje ismerem már Tóth Sándort, megfordultam nála párszor, és a jövőben is megteszem. Említése nélkül nehéz a Káli-medencéről beszélni, hiszen aki találkozott már vele, tudja, mekkora szívvel kutatja történetét, fedezi fel az itt létezett kultúrák nyomait. Szerencsés ember, bejárta anno a fél világot, megfordult minden jelentősebb borvidéken, ahonnan táplálkozhatott tudása. Leginkább Meursault hatott rá, az ottaniakhoz hasonló borokat szeretne készíteni.

Amikor kollégáimnak, barátaimnak bikavért szoktam ajánlani – ez elég gyakran előfordul –, rendszerint azt válaszolják, hogy mink nem szeressük a bikavért. Ennek szerintem az a magyarázata, hogy egy rendszerrel korábban alaposan lejáratták a márkanevet, amely azóta sem szedte össze magát. Mégpedig azért is nem szedte össze magát, mert manapság is készülnek olyan bikavérek, mint a Varga Pincészet 2004-es egrije.

A legismertebb olasz borkalauz, a Gambero Rosso nyilvánosságra hozta az idei év "tre bicchieri" (három pohár) díjazottjait. Az örömteli eseményt beárnyékolja, hogy a stábban elpattant egy húr: Carlo Petrini, a Slow Food mozgalom nagytekintélyű alapítója és a Gambero Rosso szellemi atyja bejelentette, hogy a borkalauz az idők folyamán túlságosan kommersszé vált, és ő szíve szerint egy puristább kalauzzal állna elő, amely jobban tükrözi a Slow Food mozgalom eredeti célkitűzéseit.

Bő egy hete történt. Nem volt nagy hírverés, de annyira igen, hogy eljusson az infó a komolyan érdeklődők fülébe. Magunk is felhívtuk rá a figyelmet. Nicolas Joly, a biodinamikus szőlőművelés apostola a Festetics palotában tartott előadást, ahova rendőrkordonon keresztül lehetett bejutni, azoknak, akik idejében feliratkoztak a listára.

Sokkal nehezebb olcsón finom vörösborhoz jutni, mint fehérhez. Kiérlelt meglátásom ez nekem. De az is lehet, inkább úgy van, hogy fehérben még jólesik egy korrekt módon összerakott reduktív gyorsbor, míg vörösben okvetlen szükség van tartalmakra. Akárhogy is, mindig fellelkesülök, ha utóbbiak közt kétezer magyar pénz alatt kitűnőt találok.

Ilyen fantasztikus őszt még életében nem látott Bacsó András, az Oremus ügyvezetője, de nemcsak ő lelkesedik, mindenki más is, akit szüreti gyorskörképünk összeállítása végett megkerestünk. Bár a késői fajtákhoz a komolyabb borászok még sehol sem nyúltak, azt már sejthetni, hogy a gyenge-közepes 2004 és 2005 után 2006 kivághatja a rezet.