Mostanáig vártam Tóth István válaszára, de elszakadt a cérna, zárul a sorozat. A végére két egri és egy kósza balatoni pince maradt, három nagyon különböző történet, de a maga módján mindegyik fontos. A válaszokból kirajzolódó összkép meglepetést már nem okoz: lubickoljunk 2009-ben, éljük túl 2010-et. Még egyszer köszönet minden borásznak, aki vette a fáradságot, és válaszolt a kérdéseinkre! 

Sajnos, lassan bűnügyi rovatot indíthatnánk. Ismét a köz szolgálatában adunk hírt egy boros betörésről.

Tegnap éjjel feltörték a Kinizsi utcai Kinizsi vinotékát és jelentős borkészletet tulajdonítottak el. Többek között Bodri Pincészet, Mathiasz Pincészet, Dúzsi Tamás, Frittmann Pincészet, Radics Pince, Götz Pince, Füleky Pince, Paulecki Pince, Árvay János, Béla Borászat, Tiffán Ede és Gere Tamás borokat vittek magukkal a tolvajok. Ha esetleg valakinél "lecsapódik" egy gyanús, eladásra szánt bortétel, legyen kedves értesíteni Szalai Gyulát a következő elérhetőségen: kinizsivinoteka@gmail.com

Már megint olyan érzésem támadt, hogy a spanyol vörösborokkal nehéz mellényúlni, és nem ez az első alkalom. Mikor Akov kolléga jelezte, hogy a Ribera del Duero borvidékre szánna egy estét, egy percig sem hezitáltam jelezni részvételi szándékomat, noha vannak fenntartásaim a borokat illetően, még ha parányiak is. A kételyek oka a szórványosan tapasztalt újfa-túladagolás, mely ezt a régiót sem kíméli, és rumos diós édességbe igyekszik fojtani az egyébként igencsak tartalmas helyi alapanyagot. De ezen az estén elkerült minket a vanília-kór, a hordóval nem, legfeljebb egymással kellett viaskodnunk a maradékokért.

A kismillió ismertetést és frappáns összegzést olvasva úgy tűnik, hogy 2009-ben Burgundiában minden egyes szőlőszem beérett. Azokban a dűlőkben is, ahol átlagévekben csak a répacukor segít. A felületes szemlélő azt hihetné, hogy felhőtlen a boldogság, ám az aranyszájak átlátnak az általános érettségen.

Január 10-től egy héten át Londonban vendégszerepelt Burgundia. Jancis Robinson és kollégái ez alatt 1500 bort kóstoltak meg, és nyilván ők sem jutottak el minden eseményre. JR szerint a fehérek kissé savszegények, relatíve lágyak és teltek, a vörösek nagyon megnyerőek, jelentős alkohollal, jó színnel, de az élettartamukat illetően támadhatnak kételyek. Stephen Brook, a Decanter vezérkosa eleve kétkedve vágott neki a maratonnak: “Ez az évjárat sok örömet fog szerezni az elkövetkező néhány évben, és a csúcsborok szépen fognak érni. Indokolt-e a nagy fölhajtás? Szerintem nem”. Ám miután átszűrt egy hektoliter burgundit magán, kisimultak a ráncai: “A vörösek nagy többsége telt, gazdag és jól strukturált. A fehérekhez hasonlóan az érettség magas szintje miatt az egyes cruk egyedisége a borok jelenlegi állapotában kevésbé domborodik ki, de majd idővel ez is a helyére kerül.”  Egyetértés látszik uralkodni a tekintetben, hogy ez az az évjárat, amikor az olcsóbbak legjobbjai és a csúcsok csúcsai között zárult az olló. 

Mint minden rajongói fórum, mi is a mém terjesztésére törekszünk, ami esetünkben a borozás iránti szenvedéllyel való megfertőzést jelenti. A beoltás fontos eleme a verbális násztánc, de a lényeg mégiscsak az anyag maga, amitől belázasodtunk. A Best Buy rovatban olyan borokat ajánlunk, amelyek bőven megérik az árukat, beszerzésük viszonylag könnyen megoldható, és fogyasztásuk legalább hőemelkedést eredményez. Az ilyen borok száma szerencsére töretlenül nő, és az általunk felsoroltakon kívül minden bizonnyal akadnak még bőven kellemes meglepetések, de ezek azok, amelyekért per pillanat tűzbe tennénk a kezünket. Örök hála minden borásznak, aki hajlandó/képes baráti áron minőséget nyújtani!

Miközben olaszrizlingeztünk vadul, elkezdődött ám a Furmint Február, amiről semmiképp sem szabad lemaradni. Országszerte furmintos programok várnak minket az éttermekben, kereskedőknél és pincéknél. A fő esemény pedig jövő csütörtökön a Nagy Furmint Február kóstoló lesz, ahol 49 borászat furmintjait lehet majd egy helyen megkóstolni. Ott lesznek a Vajdahunyadvárban a legnagyobb nevek majdnem hiánytalanul, de lehet majd új, kevésbé ismert pincékkel is találkozni. A belépő 6900 Ft, ezért délután négytől este kilencig ismerkedhetünk a borokkal és borászokkal. Aki szereti a furmintot, annak kötelező eljönnie, aki nem, annak még inkább.

Szusszanás után érkeztek a kedvenc rizlingek, emeltük a téteket. Itt már a dűlős vagy régebbi évjáratú borokat töltötték a poharakba, és a várakozásnak megfelelően még az első körnél is jobb borokat kóstolhattunk. Tizennégy olaszrizling következik.

Történt, hogy egy csopaki bortermelő - Jásdi István egészen pontosan - gondolt egyet, és összehívta ország-világ híres-neves olaszrizling termelőit egy kis kóstolgatásra és beszélgetésre. Nemcsak azért, hogy megbeszéljék, mi újság van a tóparton, tópartokon, hanem, hogy megnézzék, hol is tart az olaszrizling 2011-ben és hová is kellene tartania a közel s távoli jövőben. Hogy ne érezzék magukat egyedül és túl jól a borászok, a házigazda meghívott néhány borértő borírót, hogy én ezek után hogyan kerültem oda, ne kérdezzék, magam sem értem máig sem. A kóstolásra a borászoknak fejenként kétféle bort kellett hozniuk: egy alapkategóriás forgalmi tételt, illetve egy kedvencet - persze olaszrizlingből. Az este során így - nem számolva a házigazda vacsorához bontott kiváló borait - összesen 29 bort kóstoltunk.

Minden profi és amatőr borfogyasztó rendszeresen kóstol, és sokuk közben igyekszik tudatosan is figyelni a borokra. A többség általában baráti poharazgatás keretében, vezetett tematikus kóstolókon, vagy fesztiválokon élvezi a nedűket, de van, aki többre vágyik. A külső megfigyelő számára talán idegenül hangzik, ha egy borfogyasztó tudatosan is igyekszik pallérozni kóstolási képességeit, végtére is ebből nem rendeznek olimpiát. A Wine Spectator legutóbbi számában Matt Kramer ismerteti meg saját bevett módszerével az olvasót és egyben összeköti a kellemeset a hasznossal.

Tegyük fel, hogy nem az isteni gondviselés, nem angyalkák vagy égi kampók alakították a földművelés történetét. Tegyük fel, hogy a szőlőfajták és a környezetek egymáshoz rendelődése a természetes kiválasztódás és a mesterséges kiválasztás elveinek megfelelően történt. Azaz voltak szőlők, amelyek jobban viselték az adott vidék környezeti adottságait, mint mások, ezért a földművesek ezeket szaporították a gyengélkedők kárára. Ezen belül voltak szőlők, amelyekből jobb bor készült, ezért a szőlőművesek ezeket szaporították a többi kárára. Szerencsés esetben a természet és a szőlészek kettős nyomása alatt kiválasztódott egy(néhány) a borvidékre jellemző fajta. És néhány esetben e folyamat eredőjeként olyan borok születtek, amelyek felülmúlták a környező vidékek borainak minőségét, kiválóságuknak híre kelt, irántuk kereslet támadt, értékük megnőtt, a gazdáknak jó megélhetést biztosítottak. E feltételek teljesülése esetén a vidék és a szőlő egymásra találása kultúrává terebélyesedett. Talán így nőtt össze Burgundia és a pinot noir, a Mosel és a rajnai rizling, Piemont és a nebbiolo, Montalcino és a sangiovese, Tokaj és a furmint. Nem tudom, csak hangosan gondolkozom.

Nemcsak az X-faktor, az év is régen elmúlt már, de mi folytatjuk rendületlenül. Ott tartottam legutóbb, hogy a tehetségkutató tanulságaiból kiindulva fel mertem tenni a kérdést: vajon tényleg az egyensúly vagy a harmónia a legfontosabb a borokban, mint azt sokan állítják? A felvetést általános értetlenség fogadta. Személyesen és levélben is megkaptam a magamét, igyak akkor ecetet, szürcsöljek Martinit, keresgéljem azokban az x-faktorom, ha nekem nem számít a balansz. „Az egyensúly márpedig létezik”, „az egyensúly igenis fontos” oktattak mások (kéretlenül). Márpedig az igenis az érvek Chateau Lafite-ja, egymagában cafatokra tépi a teljes retorikatörténetet; szörnyű nehéz vitatkozni vele.

Egykoron a világ legelterjedtebb vörösbort adó szőlője, a grenache, avagy garnacha, kitörni látszik az örökös másodhegedűs szerepéből. A Dél-Rhone meghatározó fajtája, mely gerincéül szolgál a legtöbb Chateauneuf-du-Pape
-nak, Gigondas-nak, illetve fontos összetevője a nem kevésbé híres Priorat-
oknak - hogy csak a legismertebbeket említsük -, az őt megillető elismerést valahogy sosem kapta meg, egészen utóbbi időkig. Hogy a helyzet változóban van, azt jól tükrözi a tavaly először megrendezett Grenache Symposium, mely rendezvényre a világ majd minden tájáról sereglettek a neves szakírók és nem kevésbé neves borászok, hogy a fajta jelenét és jövőjét megvitassák.

Chris Kissack, a Bordoktor azt mondja, hogy szeretné Magyarország borait jobban megismerni. A vágy azután ébredt benne, hogy egy cambridge-i borkereskedés súlyos magyar mintával dobta meg. A kereskedők, Jason Cozzi és David Jenkins szerényen arra törnek, hogy „újrafogalmazzák a minőségi borok világát”, és ehhez a fülkeforradalomhoz három ország boraira építenek: Franciaország, Olaszország és Magyarország. Lelkesedésük mértékét jól tükrözi, hogy egyikük verset költött Tokaj tiszteletére „In Tokaj we Trust” címmel. Valószínűleg a Bordoktort is ők látták el borországinformációval, mindenesetre a Magyarországról írt ismertetés tiszteletreméltóan alapos és terjedelmes.

Közhely, de igaz: szinte minden kontextus és nézőpont kérdése. Ha mai két boromat a bikavérek finoman szólva heterogén mezőnyéhez viszonyítom, akkor két nagyon jó bikavért kóstoltam. Ha úgy nézem, hogy bontottam egy dűlős és egy csúcsbikavért Eger egyik legjobb és legnépszerűbb borászától, Dr. Lőrincz Györgytől, akkor meglehetősen csalódott vagyok. Ha belegondolok, hogy az egyik a pince csúcsbora, amiből nekem eddig még a 2005-ös sem okozott csalódást, pedig ott aztán az évjárat miatt komoly fenntartásaim voltak, akkor még inkább húzom a számat. Ha pedig megnézem, mennyiért lehet most kapni, akkor már meg is keseredik a szám íze. Szó szerint, nemcsak képletesen.

Tegyük fel, hogy nagy tisztelője vagyok Montalcinónak és a brunellónak, továbbá széles és mély tapasztalattal és elméleti tudással rendelkezem erről a borról. Tegyük fel, hogy egy montalcinói borász elém tenné a brunellóját, és megkérdezné, mi a véleményem. Miután megkóstoltam, a tapasztaltak alapján azt kellene mondanom, és mondanám, hogy szép, szép, de ez nem tiszta sangiovese, sőt, fogadni mernék, hogy elég sok syrah keveredett bele. A borász megesküdne az anyja életére, hogy márpedig ez bizony színtiszta sangiovese, de náluk annyira különleges a talaj, a fekvés, a klón, hogy arról ilyen szőlő és bor jön le. Mit válaszolhatnék? Hallgatnék, mert nem merném azt mondani, hogy elmész te a … Hallgatnék, mert nem vagyok én olyan lézerszájú, hogy kikóstoljam a dűlőt a borból. De talán mondhatnék úgy is valamit, hogy sem a borász szavahihetőségét, sem a szám tanúságát nem kellene kétségbe vonnom. Na jó, biztos, hogy ilyet csak egy gondolatkísérlet keretében mondanék, de gondolni, gondolhatnám: akkor szerintem neked ott kár brunellót készíteni.

Mindig tanulságos dolog egy hosszú borsort végigkóstolni egyetlen termelőtől, különösen, ha érettebb tételeket is rejt az a sor. Ez alkalommal nem pusztán érdekesnek ígérkezett a dolog, a legkisebb kétségünk sem volt afelől, hogy a korosabb tételek egyben és élvezhető formában lesznek. A Weninger borok példás palackérését alig több, mint egy hónapja fejtegette Alföldi Merlot, és ezen tapasztalatok újfent megerősítést nyertek a mi vizsgálódásunk során is (csalatkoznunk egyszer sem kellett, a sor ívét mindössze egy-egy dugós palack törte meg).

A negyedik tokaji csomagba egészen eltérő értékelések kerültek. Bárdos Sarolta részletesen kifejtett véleménye 4 pontba konkludál, Áts Károlyé 7-be. Abban nincs vita, hogy a mennyiség minimális, és vannak fajták és műfajok, amelyeket ez az év kizárt. A Royal Tokajinál például egyáltalán nem készül aszú. 2009 szárazban továbbra is aranyévnek ígérkezik, és érdekes a 2006-os év viszonylagos "leértékelése".

Matt Kramer még tavaly írt egy cikket, amit félretettem magamnak, mivel a kérdésen, amibe beleharapott, én is régóta rágódom. A fajták és borvidékek egymásratalálásának tanmeséjévé kerekedett Brunellopoliról nekem nagyon egyértelmű véleményem van. De milyen feltevéseken alapul ez a vélemény, és mennyire védhetőek ezek a feltevések? Hogyan lehetséges, hogy a tokaji száraz furmint ügyében vannak pillanatok, amikor a sötét oldalhoz húzok? Abban a reményben, hogy segít tisztábban látni a hagyomány, őshonos fajta, terroir, eredetvédelem, piaci csábítás, gazdasági kényszer stb. fogalmaival leírható kérdéskört, lefordítottam Kramer írását, pontosabban, meghúztam és átköltöttem (akinek az angol a kisujjában van, az ugorjon egyenest a tiszta forrásba!). Szóval Kramer belemászott egy olyan verembe, amiből nagyon nehéz kikászálódni, de azt hiszem, hogy egy idő után minden hiperaktív borzabáló beleesik.

Nagyon régi adósságot törlesztek A nagy párbaj mostani, hatodik részével: több mint két hónapja már, hogy megígértem, hamarosan nagy syrah-kal jelentkezünk. Mentségemre szóljon, hogy még soha nem égtem meg annyira külföldről rendelt borral, mint azon az estén. Persze eddig is előfordult, hogy egy bor nem egészen olyan volt, mint vártuk, vagy néhány középkategóriás tétel dugósnak bizonyult, de hogy a kóstoló lelke, a majd száz eurós Hermitage darabjaira hullva folyjon ki a palackból, olyasmire még nem volt példa. A külföldi kereskedőnek mindezt bizonyítani szinte lehetetlen (tudunk olyan hazai gyűjtőről, aki így lett két dugós Masseto szerencsés tulajdonosa teljes áron), a precízen szerkesztett borsor kaotikus egyveleggé, a komponista zavarodott lelki beteggé válik. Egy szó, mint száz, jólesett a felejtés, de hát az ígéret szép szó, meg jobb későn, mint soha, és a többi, és a többi.

Egy örmény barlangban megtalálták az eddig ismert legrégebbi borászat maradványait. A lo-tech berendezés – kád a préseléshez (taposáshoz), erjesztőedények, kupa és egy ivókancsó - a kutatók szerint 6000 évvel ezelőtt készült. A helyszínen talált szőlőmagvak és szőlőmaradványok a mai borszőlővel azonos fajhoz, a Vitis viniferához tartoznak. Gregory Areshian, a kutatás egyik vezetője még azt is megkockáztatta, hogy a bronzkori bor hasonló lehetett egy mai szűretlen merlot-hoz. Mivel az ásatás helyszínének környékén nagyszámú sírt találtak, úgy vélik, hogy a bor a temetési szertartásokban kaphatott szerepet. Örményországot már eddig is a borászkodás őshazájának nevezték, és napjaink luddita borászai előszeretettel nyúlnak vissza a földbe ásott amforákig.
[A képet innen metszettem.]

Nem túl gyakran találkozom rhone-völgyi borokkal, amikor pedig mégis, mindig arra jutok, hogy gyakrabban kellene randevúznunk. Ezért is mentem el még tavaly október végén a Terroir Club kiváló kóstolójára, ahol Léon Barral, a Domaine de Villeneuve és a Domaine des Escaravailles borait kóstolhattuk. Most az Escaravailles két felső középosztálybelijéről fogok írni, akik még a karácsonyi bevásárlás hevében kerültek kosaramba.

Pincekulcsos barátunktól kaptuk a hírt, hogy vannak akik pincekulcs nélkül dolgoznak. Próbáljuk együtt megnehezíteni a dolgukat!

Ha valaki rajong a hazai syrah-kért, nem valószínű, hogy ne hallott volna még a Taklerék 2007-es válogatásáról. Talán a boltokban sem volt még ez a bor, amikor egy egész küldöttség tetszését elnyerte Szekszárdon, a nemrég magunk mögött hagyott esztendőben pedig Albert Gazda szólt róla elismerően, sőt, választotta be éves toplistája előkelő első negyedébe. Azért a bor népszerűsége nem egészen töretlen, ami a stílus és a méret ismeretében aligha meglepő. Azt találtuk ki, hogy ha már van egy ilyen XXL-es versenyzőnk, jó lenne összevetni a saját súlycsoportjából választott külföldi fajtársakkal. Beszereztünk hát néhány dél-ausztrál shirazt, ugyan ki ne itt keresné először az ideális ellenfeleket? Az érdekesség kedvéért egy eltérő vonalvezetésű játékost is beválogattunk erről a tájékról, és hozzácsaptuk még a sorhoz az egyik legjobb chileit is. Nehézsúlyú syrah/shiraz bajnokságunk következik.