Ez egy szabálytalan évzáró, afféle szerzői katarziskataszter; megpróbáltuk fölidézni a 2010-ben kóstolt borok közül a legemlékezetesebbeket. Azon túl, hogy 10 borban korlátoztuk a keretet, más megkötés nem volt. Ahogy a költő mondaná: csak az élmény mélysége számít, az érzelem minősége, az emlékezetben hagyott nyom ["Nothing matter but the quality/ of the affection—/in the end—that has carved the trace in the mind dove sta memoria"; Ezra Pound: Canto LXXVI]. Vissza a földre. Előzetesen nem sok esélyt adtam volna erre, de az ötször tízes mintában vannak átfedések, nem is kevés. És akadt egy syrah, ami ötből négy listán szerepel!

Hűséges Olvasóinkat arra kérjük, hogy segítsenek nekünk megválasztani az év borászát és az év legjobb borait. Sokféle módszerrel próbálkoztunk az évek során, a könnyen hekkelhetőtől a meghívásos rendszerig, de az igazi nyilván a sok szavazaton alapuló csalásmentes volna. Kérjük, hogy ebben segítsenek/ segítsetek, hiszen egy ilyen szavazás eredménye az Alkesz-közösség és a borászok számára egyaránt különleges értékkel bír. A visszaélések elkerülése érdekében egyetlen óvintézkedést építettünk be: mindenki szavazhat, akinek van legalább egy hozzászólása A Művelt Alkoholista bármelyik posztjához (ezt igazolandó a szavazólapok mellé kérjük az olvasóink indapassos aktivitás linkjét is megadni). Csak olyan borokra lehet szavazni, amelyek kereskedelmi forgalomban jelenleg is kaphatóak. Minden kategóriában egy borra lehet szavazni (de nem kötelező minden kategóriában szavazni). A válaszokat A Művelt Alkoholista mail-címére kérjük: alkoholista@gmail.com december 12., vasárnap éjfélig.

Nemrég volt arról szó nálunk, hogy az aszú nem csupán desszertbor, nem kellene feltétlenül az étkezések végére száműznünk szegényt. Mert kell, hogy legyen számára élet a somlói galuskán és a libamájon túl is. Pontosabban innen. A Disznókő Pincészetnél úgy tűnik, hasonlóan gondolkodnak erről, mi több: ezt a gyakorlatban is ki akarták próbálni és megmutatni azoknak, akik elég nyitottak hozzá. Úgy tűnik nem túl sokan egyelőre, vagy csak épp nem jöttek össze a dolgok, mindenesetre meglepően kevesen voltunk a vacsorán. Pedig a koncepció igen izgalmas volt: 6 különböző évjáratú ötputtonyos aszú – 6 fogás, egyik sem desszert. A borok mellé szánt ételeket Takács Lajos, az Olimpia séfje ötlötte ki, és Pápics Roland a Symbol Budapest konyhafőnöke valósította meg.

2010 a Somlón is cudar év volt. Takács Lajos (Hollóvár) értékelése mutat némi óvatos optimizmust, de egyébként az látszik, hogy sok munkával keveset lehetett elérni. 2006-2009 ellenben igazi aranykorszak volt, mindhárom értékelésben találkozunk kilencpontos évjárattal, sőt egy tízes is beesik. Érdekes a hárslevelű ismétlődő pozitív említése, és aki még nem hallott Kreinbacherék "szentségtöréséről", az a syrah felbukkanását a Somlón bizonyára meghökkentőnek fogja találni.

Alulértékelt borvidékekben kevés európai ország szűkölködik, nincs ez másképp Olaszországban sem. A csizma sarkát lefedő Puglia az ország legrégibb borvidéke, egyben a legnagyobb termelő is, az olasz borok körülbelül egyhatoda innen kerül ki, ezzel világviszonylatban is benne van a TOP 10-ben. A mennyiségi szemlélet túlzottan is meghatározó volt az elmúlt évtizedekben, a helyi termés jó része toszkán vagy éppen francia borokat volt hivatott felhízlalni, esetleg vermutként végezte.

Sopronból két homlokegyenest ellenkező értékelést kaptunk az idei évjáratról. Horváth "Ráspi" József szerint a tízes skálát lefelé kellene bővíteni ahhoz, hogy az idei év nehézségeit érzékeltetni lehessen. Franz Weninger szerint viszont 2010 náluk potenciálisan jobb, mint 2008. A bimbózó biodinamika lehet, hogy csodákra képes, aztán az is lehet, hogy az extra odafigyelés tesz csodákat, de tény, hogy aki ide kattint, az a Szüret 2010 fotóit látva dörzsölgetheti a szemét. Pannonhalmán sajnos az országos átlag jött be, Liptai Zsolt hármasra osztályozta az évet, és ebben az is benne van, hogy voltak tőkék, amik nem élték túl az idei őszt.

Légli Ottó az év undisputed borásza: áprilisban a Borászok Borászának választották meg, tegnap délben pedig kihirdették, hogy 2010-ben ő nyerte el az Év Borásza címet. Gratulálunk! Légli Ottó immár 20 éve dolgozik önállóan Balatonbogláron, és az évtized elején végrehajtott új telepítések révén négy olyan dűlőválogatott borral rendelkezik - "Gesztenyés" Riesling, "Banyászó" Olaszrizling, "Landord" Chardonnay és "János-hegy" Sauvignon Blanc -, amelyek mindegyike a legjobb magyar fehérek szűk élmezőnyébe tartozik. Az árspirál másik végén a Légli Blanc az alapellátás egyik rendíthetetlen oszlopa. A kiemelkedő "Gesztenyés" Rieslinget itt méltatta Albert gazda, a "Banyászó" Olaszrizlinget emitt Műtannin.

Összefogott a ljubljanai magyar nagykövetség és a szlovéniai idegenforgalmi hivatal a ljubljanai borfesztivál szervezőivel és a magyar borászok nemzeti futballválogatottjával, hogy én hirtelen Ljubljanában egy nemzetközi bor és gasztronómiai fesztiválon találjam magam, majd másnap vagy tizenöt év kihagyás után újra élőben, stadionban nézzek végig egy futballmeccset. Azon a csütörtökön kemény három és fél óra alvás után hajnali háromkor ébredtem, így még negyedórát lustálkodhattam is mielőtt készülődni kezdtem. Fél ötkor vett fel az autó, még dél sem volt, mikor már Ljubljanában ebédeltem a magyar borászok társaságában. Ők leginkább a másnapi meccsről beszélgettek, én meg mentem volna már nagyon a fesztiválra bort kóstolni.

A balatoni borászokat elég nehéz szóra bírni, így viszonylag szűk és borvidékileg nézve sem egységes a merítés. Az értékelések közötti ellentmondást akár ez is magyarázhatná, de valójában éppen két szomszédos birtok az, amelyiknél fordítottak az előjelek. Konyáriéknál bíztató a fehér, de elszállt a kék, Légli Gézánál oda a fehér, de örül a kékfrankosnak. Pálffy Gyulánál, a Káli-medencében a csapadékcsapásra vadcsapás következett. Némi vigasz, hogy 2009-ben annál adakozóbb kedvében volt a természet mindhárom birtokon.

Megvallom őszintén, nem tartom sokra azokat a hírességeket, akik ismertségük gyorsan forgó turbináival olyan gépeket is meg kívánnak hajtani, melyekhez amúgy semmi közük nem volna. Ha a celebritás könyvet ír vagy borászkodik, annak szerintem sosincs jó vége. Nem valami elvont felsőbbredűségi érzés vezet ebben, hanem az úgynevezett józan paraszti eszem, mely szerint mindenkinek jobb, ha a suszter a kaptafánál marad. A celeb celebkedik, a borász borászkodik, a szakácskönyvet pedig szakács írja. Akkor ugyanis helyre áll a világ rendje, hátra lehet dőlni a kandalló mellett és kortyintani egyet a tölgyhasábok pattogó melegénél.

Hanem Rókusfalvy Pál valahogy borászként is értékké vált, rácáfolva minden előítéletemre. Ha 2010-ben nekem valaki Rókusfalvy-bort mutat, akkor elsőként nem a megtollasodott nagyvárosi kivagyiság borba szoborása jut róla eszembe, hanem a szőlőművelésbe kitartó lendülettel, a növénnyel szembeni szerénységgel belevágó gazda képe, aki korábbi sikerei ellenére is tudja, hogy a számára szűz terület felszántásához sok tanulás és sok munka tartozik. Amikor borról beszél, akkor is érződik, hogy komolyan veszi a témát, gondosan bánik szőlőjével és a pincében is szigorú elvei vannak. Borai egyre szebbek, stílusuk egyre kivehetőbben rajzolódik ki a hon bortérképén. Tenyerén hordozza a Mindenható.

Megbocsáthatatlanul fiatalon iszom meg a boraimat. Mint a legtöbben, én is azt iszom, ami éppen forgalomban van. Eltenni ritkán teszek. Nem azért, mert fejlövésem, hogy a bor nem érik a palackban, hanem mert nincs keretem az előtakarékosságra. És talán nem tudatosodott bennem eléggé, hogy a jó bornak idő kell. A Tignanello-kóstoló és a Kramer-cikk aztán szöget ütött a fejemben. A Kramernél azon kellett elgondolkodnom, hogy tudok-e olyan bort mondani, amiről sejtem, hogy nagy lesz, de ebből jelenleg szinte semmi nem látszik. A Tignanello-sorban pedig az 1994-es hengerelt, és megmutatta, hogy az évtizeden túli potenciál nem urban legend.

A Gundel borászat tokaji borai soha nem tartoztak a szorosan vett kedvenceim közé. A tokaji spektrum száraz oldalán elhelyezkedő, kissé arctalan boraik étel mellett hozzák a legjobb formájukat, amikor a jó egyensúly és a pikáns zamatok jól érvényesülnek (akár erőteljes ízű ételek kísérőjeként is), és kevésbé hiányzik, mondjuk egy Szepsy- vagy Demeter-bor extra koncentráltsága. A Gundel borászatban a legjobban én mindig is az igazgatót, Kálmán Zsoltot kedveltem. Zsolt egy már-már túláradóan kedélyes, szeretetreméltó és számomra rokonszenves módon szókimondó ember. Így aztán igencsak lehangolt a hír, hogy a nyáron távozott a Gundeltől. A borúra azonban hamar jött a derű: Zsolt elárulta, hogy folytatja a borászkodást Mádon - Chateau Mádi Kúria néven (a Mádi Kúria, ez a Mád központjában található háromcsillagos szálloda, az ő tulajdona).

Szekszárdról sok jó bort várhatunk, de nem az idei évből. Az évjáratértékelésben a nulla pont lehetőségét hiányoló Pálos Miklós például nemes egyszerűséggel úgy fogalmaz, hogy a "kadarka megsemmisült". Dúzsi Tamás, Heimann Zoltán és Pálos Miklós pontszámainak átlaga éppen csak átlépi a két pontot. Szóval, 2010 Szekszárdon a bibliai csapás éve. De ahogyan arra Dúzsi Tamás is fölhívja a figyelmet: négy bivalyerős évjárat nagyboraiból válogathatunk, tehát fogyasztói oldalról aggodalomra semmi ok. A borászok viszont zokognak.

Egerben szomorú év az idei. Ha a Gróf Buttler pontszámait kiiktatjuk az egyenletből, három pont alá süllyed az átlag. Kövér vígasz, hogy 2009 és 2006 konszenzusos aranyév volt. Az igencsak sokszínű borvidéki termék- és fajtapaletta lassú tisztulásának jeleként fogható föl, hogy 2009-ben négy borászból három a bikavértől várja a legtöbbet.  

Az első részben Takács Lajos furmintjának fogadtatásáról számoltam be. A vélemények, akárcsak Magyarországon, Sidney-ben is megoszlottak. Éjfél után, a visszakóstoláskor ismét szóba került ez a bor és Magyarország. Én persze nagyon szeretném, ha a magyar borok nemzetközi megítélése pozitív irányba mozdulna el. Neville megemlítette, hogy egy magyar borokat forgalmazó, londoni kereskedő bemutatóján hiába szerzett a Solus, vagy Taklerék csúcsbora elismerést, a résztvevők mégis azt mondták, hogy ilyen áron inkább más, ismertebb márkákat vásárolnak. A magyar borokhoz sajnos még mindig az olcsóság képzete társul, főleg itt Ausztráliában, ahol kimondottan gyenge minőségű hazai borokat árulnak (az Alkoholista erről itt cikkezett). A Hollóvár minősége számomra nem okozott csalódást, szívesen innám újra. Nagyon örültem, hogy a többieknek is megmutathattam, visszajelzéseiket hasznosnak tartom. Asztaltársaságunk jó hangulatban kezdett a vörösborok kóstolójához. Elsőnek mindjárt egy burgundi csalódással kellett szembenéznünk.

Valahányszor baráti körben szóba került az idei, gyászos évjárat, minden második poén akörül forgott, hogy Villányban nyilván így is tíz közeli lesz az értékelés, gondot legfeljebb az okozhat, hogy oportóból többet kell fölvásárolni. A szarkazmus, úgy tűnik, alaptalannak bizonyult - a most sorra kerülő három borászat az előző négy évre adott átlagpontszáma 8,9, az idei évre adott átlag 4,5. Nem mintha ez nagy örömre lenne ok. Viszont hitelesebbé teszi az előző évek masszív 9, sőt 10 pontjait. Sokatmondó egybeesés, hogy 2009-ből mindannyian a cabernet franc-t emelik ki (ez persze Malatinszky Csabánál aligha tekinthető meglepetésnek).

Változatlan elvek és értékek mentén halad tovább Németh Attila kiválása után is a kézműves mátrai borászkör, új de hasonló néven, igazi társakként maradva. A három Tőkés: Karner Gábor, Losonci Bálint és Szecskő Tamás budapesti kóstolójukra elhívtak négy baráti pincét is, akik kiváló boraikkal nagyon kellemes meglepetést okoztak mindenki számára. Mindent megkóstoltam, persze ezek csupán futó benyomások, ám arra jók, hogy lássam, mit kellene alaposabban is megvizsgálni. A hajtás után mindjárt a közepébe is vágok a vendégek boraival kezdve.

Amikor először olvastam Ungváry Krisztián évjárat-értékelését, azt gondoltam, bátor ember. A szőlészek, borászok, gazdák nyilván heroikus küzdelmet folytattak, hogy megmentsék az idei termést. Vagy legalább egy részét. És érthető, hogy ennyi munka után az eredményt szeretnék minél szebbnek látni. És biztos vagyok benne, hogy a borokat kóstolva lesznek kellemes meglepetések is. De azért fölmerült bennem a kérdés: hogyan lehetne egy évjárat még ennél is rosszabb? Sárlavinák vagy gleccserek tarolják le a hegyoldalakat, hamufelhő takarja el egész nyáron a napot? Kíváncsian várom, hogy azoknak lesz-e nehezebb dolguk megvédeni az álláspontjukat, akik szerint 2010 alig vagy egyáltalán nem volt rosszabb, mint az előző négy év egyike-másika, vagy azok kényszerülnek magyarázkodni, akik az értékelésben a tízes skála alsó határát közelítik, vagy át is törik (lesznek még extrém pontszámok).

Az újgazdag kínaiak bomlanak a Chateau Lafite Rothschild után. Hogy miért éppen a Lafite-ba habarodtak bele, és nem mondjuk a Chateau Margaux-ba vagy a Mouton-Rothschildba, abban nincs konszenzus, de a magyarázat vélhetően nem a palack tartalmában, hanem a név hangzásában, könnyebb kiejthetőségében rejlik. Az utóbbi 18 hónapban a Sotheby’s aukciós ház 10 árverést tartott Hong Kongban, és minden alkalommal minden megvásárlásra kínált bordeaux-i tétel elkelt. A legutóbbi árverésen aztán új világrekord született: három palack 1869-es Lafite Rothschildért egyenként 233.972 amerikai dollárt fizettek. Az őrület mértékét jól jelzi, hogy az előzetes kalkuláció alapján a teljes Lafite-szekcióért 2 millió dollár körüli összegre számítottak, ám a bevétel ennek négyszerese lett: 8 millió dollár.

Nagyjából tudjuk, hogy milyen volt az idei év. Alapvetően a kármentésről szólt. A tapintat és a részvét jegyében a szokásos borászkérdőívünket meg is kurtítottam. Eleinte azt gondoltam, hogy a válaszokból idén egy nem hivatalos igazmondó bajnokság fog kikerekedni, aztán elbizonytalanodtam. Bizonyára vannak területek, ahol a vízelvezetés osztályonfelüli, így maradt remény. Az íróasztal mögül okoskodva persze azt gondolom, hogy amíg esett az eső, ott sem sütött a nap. Az biztos, hogy ekkora szórás a beérkezett értékelésekben még soha nem volt. Fogyasztóként azt kívánom, hogy az idei ne a kármentő éve legyen, de azért ne legyünk telhetetlenek: ha 2005-ben valaki megígéri, hogy a következő öt évből négy jó vagy kiemelkedő lesz és egy pocsék, én aláírtam volna. De lássuk a részletek első részletet!  

Negyvenhatszor kezdtem el írni ezt a posztot, és negyvenhatszor hagytam abba, de most befejezem, tényleg. Mindig valami polémia után volt kedvem megmondani a tutit, legelőször talán Isabelle Legeron kapcsán, aztán akkor, mikor Matt Kramer borús képet festett a tokaji aszú jövőjéről, legutóbb pedig Jean-Guillaume „Igyunk Aszút Thai Kajához” Prats videója után. És mindig, mikor előkerült a gyakran nagy vitákat kiváltó fogalom: a „francia száj”. Arról lenne szó, hogy hogyan lehet az, hogy néha egy egekig magasztalt francia bor értelmezhetetlen a „magyar száj”-nak, és ugyanígy egy büszkén kóstoltatott magyarral nem tud mit kezdeni a francia.

Nyilván azt hiszi a kedves olvasó, most majd mindenféle jegyzetek jönnek, afféle megszokott fesztiválos rezümé. Az igazság azonban az, hogy magam előtt is hiteltelenné válnék, ha ilyesmivel próbálkoznék. Az idei Borjour Gáláról lehetetlen volna összefoglalót készíteni, borleírásokat legalábbis biztosan. Nyomaszt viszont a kérdés: az elmúlt néhány év és néhány ezer bor hatására igazi ellenszenves, rigolyáiba kérgesedett kis borféreggé váltam?

Két éve, hogy nem veszek Wine Spectatort, nem hiányzik. Időközben az, aki a leginkább bosszantott, James Suckling, a "European Bureau Chief" lapátra került. A Wine Spectator honlapjára úgy heti gyakorisággal fölmegyek, főleg a videók és Matt Kramer írásai miatt. Az éves Top 100 dilijük idén azonban úgy ment le, hogy ha nem figyelmeztet egy ismerősöm, észre sem veszem. Amennyire látom, mások lelki nyugalmát sem zavarta meg - alig találni reflexiót a neten. Vagy mindenki beleunt már az értetlenkedésbe, vagy tényleg annyira érdektelen lett az idei lista, hogy kár a gőzért. Íme a Top 10 (van szájbarágós videós kiadás is):