A kérdés sajnos mind a mai napig aktuális, bár valami mozdulni látszik mostanában. Közel két évtizede hajtogatjuk mindenkinek, akit vélhetően illet, hogy ki kellene hozni végre a bort a pincéből, és oda tenni, ahová való. Fokhagyma és paprikafüzér helyett; ha kell, gyertyatartóval és ezüst szervizzel kell leültetni a magyar bor mellé azt, akinek a szavára odafigyelnek. 

Két szép és egy szép kort megélt olaszrizlinget kóstoltam a Tamás Pincétől legutóbb nagy megelégedésemre. A második kör borait, a fiatalabbakat pedig - ennek köszönhetően is - még nagyobb várakozással bontottam. Ezekben a borokban már ott van az előző évjáratok tapasztalata is, ráadásul a legújabbat, a 2007-est, most vizsgálhattam meg először. Innen könnyű aztán koppanni, ám ettől végül nagyon messze voltam. Mikor gyors egymásutánban belekóstoltam mindháromba, rögtön törni kezdtem a fejem: vajon volt-e már olyan, hogy háromból három ilyen jót húztam?

Már a címadásnál bajban voltunk, hiszen a modern magyar borászat néhai vezéralakjának nevét merőben ízléstelen lett volna a tilóval összefüggésbe hozni, másrészről kevés olyan ismert pincészet van, amelynek integrálása e sorozatba hasonlóan indokolt, hiszen a Gál-borokról alig esik érdemben szó. Így a borászatot elvben immár négy éve vezető ifj. Gál Tibor nevét, pontosabban a borral is vállalt becenevét vettük elő, ami viszont kínosan jól passzol a címhez (mi kérünk elnézést). Ami a borokat illeti, sajnálatosan sokatmondó momentum, hogy tiloláshoz munkaerőt még soha nem volt ilyen nehéz toborozni. Szinte könyörögni kellett, hogy összejöjjön az a négy-öt szerző, aki hajlandó finanszírozni a Gál-bor és riválisának beszerzését. Ez egy soha ki nem mondott, de most látványosan kibukott véleményt tükröz: Gáléknál elvált az ár és az érték. Ezt az előszót még az egyes párbajok leadása előtt írom [AM], így magam sem tudom, hogy a kóstolások tükrében ez a vélemény alaptalan előítéletnek vagy kiforrott bölcsességnek bizonyul-e.

Új sorozatot indítunk, melynek célja gyermekien egyszerű: rapid posztokban beszámolni egy-egy borélményünkről. Az utóbbi időkben többen is leginkább tematikusan iszunk, s ugyanígy írunk a borokról. Bemutatunk termelőket, s boraikat; mini-sorozatok keretében fajtaborokat bontunk; esetleg vakon összemérünk tételeket. Mindannyiunk fiókjában lapul azonban olyan sajtcetli, amelyre az egy-egy estén „csak úgy” elfogyasztott borról skiccelünk fel rövid vázlatot, s végül – tematika híján – a fiókban is marad a jegyzet. Ezeket fogjuk most olvasóink elé tárni. Ebben a sorozatban tehát oknyomozásra, borász vagy fajta bemutatására ne számítsanak, viszont friss lesz és ropogós.

A Reuters arról tudósít, hogy 2008-ban a spanyol borexport megelőzte Franciaországét. Az International Organisation of Vine and Wine (OIV) előzetes adatai alapján Olaszország megőrizte az első helyét, Spanyolország pedig feljött a második helyre, miután a 2007-es 15,1 millióval szemben tavaly 16,5 millió hektót exportáltak. Franciaország borkivitele a 2007-es 15,2 millióról 13,6 millióra esett vissza, és így jelentősen lemaradva a harmadik helyen állnak. Az eladási érték tekintetében viszont továbbra is Franciaország a listavezető. Az OIV igazgatója, Federico Castellucci az okokat keresve elmondta, hogy Franciaországban a tavalyi volt 1991 óta a legrosszabb szüret, ráadásul az EU kivágási programja hatékonynak bizonyult, így jelentősen csökkent a szőlővel betelepített terület aránya. Tavaly Európában rekordmértékben, összesen 33.000 hektárral csökkent a szőlőterületek nagysága, így most 3,82 millió hektáron terem szőlő. A világ borfogyasztása 0,8 százalékkal csökkent 2008-ban, ami főként az európai fogyasztás visszaesésének tudható be. A világ más részein nőtt a fogyasztás, és az USA hazai piaca első ízben múlta fölül az olaszországit. Az OIV előrejelzése szerint 2008-ban nagyjából 27,3 millió hektóliter bor fogyott az Egyesült Államokban, 26 millió Olaszországban és 31,8 millió Franciaországban.

Mióta a csapból is a gazdasági válság folyik, én is egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy úgynevezett költséghatékony borok után kutatok. Kihúzom a fejem a Riedel kelyhekkel körbebástyázott homokgödörből, megszabom a felső limitet és választok. Hallgatok ilyenkor barátra, ismerősre, borbarátra és borellenségre is. Valahogy így esett, hogy zoli olvtársunk dícsérete nyomán lecsaptam erre a borra, a Szeleshát szőlőbirtok 2007-es pinot noirjára. A limitbe is belefért (pincében 1890 Ft, a Hercegprímás utcában 2000 Ft az ára, ez egy pinot noirért ma szerintem nem tekinthető vállalhatatlanul soknak), nem volt hát akadálya az orális ismerkedésnek.

2009. április 25-én az idei Szekszárdi Borvidéki Borverseny aranyérmes borait kóstolhatják meg az érdeklődők Szekszárdon. A rendezvény színhelye a Pécsi Tudományegyetem Illyés Gyula Főiskolai Karának aulája (pontos cím: 7100 Szekszárd, Rákóczi u. 1.) A 2009-es Szekszárdi Borvidéki Borverseny első tíz helyezettje (ennél jóval több az aranyérmes, azaz jóval több bor lesz kóstolható):

A Dottore. Merthogy őt Montalcinóban mindenki így hívja. Őszintén szólva nem tudom, milyen doktor. Háromszor volt alkalmam vele találkozni és beszélgetni, mindhárom valóban élmény volt. Ma már 86 éves és kissé törődött, de a 90-es évek elején kifogástalan úriemberként ismertük meg, tekintélye és ereje teljében. Soha nem felejtem el hatalmas, gyönyörű konyháját – sütésre használt kandallójának kürtője majdnem akkora, mint egy királyi konyha kéménye. Rézedényei egytől-egyig századfordulós vagy régebbi darabok lehettek, szemmel láthatóan nem IKEA termékek. Mint teljesen ismeretlenek (magyarok) estünk be hozzá, vélhetően csak azért fogadott bennünket, mert efféle csodabogarakat akkoriban még nem látott (1990-et írtak). Az ő szőlőjében - Il Greppo – láttunk először vegetatív és generatív zónára osztott ültetvényt, tökéletesen metszett tőkéket és egyáltalán valamiféle soha nem látott rendet a szőlőben. Éppúgy felejthetetlenek a méhviasszal gondosan lekent hagyományos orsós prések, mint az átdugózott palackok nyakán fityegő számos, több évtizedes múlttal bíró dugó.

Franco Ziliani a legagilisebb olasz borblogger arról számol be, hogy Friuli Venezia Giulia tartományban, Goriziában az egyik hiperben 4 euro 59 cent a jónevű Fontanafredda 2003-as barolója. A fotót egy olvasó lőtte, és küldte át a Vino al vino blog szerzőjének, aki azonnal heves kirohanást intézett a Fontanafredda új tulajdonosai által meghirdetett "minőségi forradalom" eme meghökkentő megnyilvánulása láttán. A gazdasági válság valószínűleg számos céget kényszerít majd arra, hogy a bedőlés elől menekülve jelentős kedvezménnyel árulja a készleteit, de ez azért túlzásnak tűnik (még akkor is, ha 2003 gyengébb évjárat volt). Giovanni Minetti a Fontanafredda igazgatója aztán hosszú kommentben válaszol a vádakra, és tisztázza, hogy az ő barolójuk fogyasztói ára €16.50, a negyedárat a hiper érthetetlen magánakciójának kell tekintenünk.

Mint arról már beszámoltunk a tavaly augusztusban elhunyt Kiss László utódjának kiválasztása nem csupán szakmai feladat volt. Bacsó András visszalépésa után két fő esélyes maradt: Kiss István és Heimann Zoltán. Az előbbi pályázatát többek között Gyurcsány Ferenc kabinetfőnöke, míg az utóbbi elképzeléseit Gráf József támogatta. A pályázatok értékelése után Kiss Istvánt, a Fitomark-94 Szőlő, Gyümölcs Feldolgozó és Értékesítő Kft. 34 éves ügyvezetőjét nevezték ki a Tokaj Kereskedőház élére. (A Zemplén TV interjúja az újdonsülttel.)

Remélem, hogy a Kislaki Bormanufaktúra túléli a globális gazdasági lehűlést, de hogy számos fiatal (és kevésbé fiatal) borászatot megcsíp a dér, abban biztos vagyok. Légli Géza ráadásul rendíthetetlenül hisz a beavatkozásmentes borászkodásban, vele beszélgetve az embernek az az érzése, hogy előbb adná el a pincéjét, szántatná föl a szőlőjét, minthogy piackutatást végezzen. Mindenesetre ha van a terroirnak istene, akkor a KBM megérdemel egy jókora protekciófröccsöt.

Az Inforadio.hu-n talált cikk szerint Bakonyi Károly, a legidősebb és leghíresebb magyar szőlőnemesítő (a cserszegi atyja) azon dolgozik, hogy a cabernet sauvignon, a merlot és egy korai érésű szlovák vörös szőlő keresztezésével a francia fajták ízvilágát produkálni képes, de a franciáknál 10 nappal korábban beérő szőlőfajtát hozzon létre. A 88 éves nemesítő elmondja, hogy az új fajtákat már tesztelik, több tőke terem belőlük, de még évekig eltarthatnak a vizsgálatok, mire engedélyezik. Ahogy az Inforadio.hu írja: "Sok év eltelik még tehát, mire a borkedvelők rendszeresen kortyolgathatják majd Karcsi bácsi legújabb üdvöskéinek terméseit." Hát így.

Egy friss kutatás szerint a bornak nem kell feltétlenül vörösnek lennie ahhoz, hogy befesse gyöngyfehér fogsorunkat. A fehér borok ugyancsak teremthetnek olyan feltételeket a szájüregben, melyek lehetővé teszik a kávéban vagy teában található bizonyos kémiai anyagoknak, hogy megszínesítsék az ember fogait - jelentették ki a New York-i Egyetem Fogászati Kollégiumának kutatói.

2009-től nem az Etyeki Pincefesztivál meghívottai szavazhatnak a borászok borászáról, hanem azok, akiket az imént létrehozott Vinum Praemium Alapítvány az adott évben a legjobb ötven közé választ. A kuratóriumnak tagja lett a Művelt Alkoholista egyik szerzője is. A végső döntést ez a félszáz termelő hozza meg. A lista elkészült.

Természetesen a kérdés több, mint költői. Nem lehet. Egyet lehet tenni, emlékezni ezeknek a boroknak az ízeire, érzeteire – már ha valóban emlékezetesek. Jó sorsom a napokban több ilyen tétellel is megajándékozott, mondhatni egy hét alatt kóstolhattam annyi igazi remeket, mint máskor egy év alatt. Legfrissebb élményeim a Bordeaux 2006 kóstolóhoz kötődnek, így most azokból szemezgetek.

Miközben a Decanter már mosdatja a szerecsent, azaz a szüret idején gyászosnak gondolt 2008-as bordeaux-iak hordómintáit kóstolva azt pedzegetik, hogy jobb évjárat lesz, mint 2004, sőt talán mint 2006, addig Jancis Robinson a New York Times-nak a bordeaux-i árazási cirkuszt bemutató cikkében a következő gyöngyszemet találta: "Angélique de Lencquesaing, az iDealwine egyik alapítója (párizsi online aukciós cég) azt mondja, hogy a termelőknek nehéz volt beletörődniük az alacsonyabb árakba. “Angliában és más országokban az emberek úgy tekintenek a borra mint pénzügyi termékre, amelynek értéke nőhet vagy csökkenhet. Franciaországban a bor szent.”
Jancis Robinson reakciója: "Igen, csak mi faragatlan angolszászok tudjuk elfogadni az árcsökkenés szentségtörő gondolatát..."

Hogy milyen olaszrizlingje van, az sok mindent elárul egy pincéről. Ha számomra ismeretlen területre tévedek, és a kínálatban szerepel, akkor általában vele kezdek. Beszédesnek, sokszor árulkodónak bizonyul, hogy mit tudnak, mit akarnak kihozni ebből a fajtából. Ezen a téren a Tamás Pince kétségtelenül a legjobbak között van. Igazi specialisták. 2002 óta minden évjáratban remek olaszrizlingekkel tudtak előállni, ráadásul árban is nagyon jók voltak: a 2005-öst is még 1400 Ft-ért vettem. Ezek a szép napok már sajnos elmúltak, szerencsére azonban Tamásék azóta sem léptek be a háromezresek vagy négyezresek egyre népesebb klubjába. Félre tudtam így tenni minden évjáratból, adta magát az ötlet, hogy megnézzem őket sorban, egymás után. A Tamás Pince hat olaszrizlingje 2002-től 2007-ig két részben, fordított sorrendben: a legöregebbtől a legfiatalabbig.

Hűséges olvasónk, lackó Eszterbauer-borokat kóstolt, és élményeit posztba rendezte, amit mi köszönettel közre adunk.

Egyre inkább úgy tűnik, valami történik Szekszárdon. Valami 21. századi villányi csoda. Mert egyre inkább felfedezzük Szekszárdot. Részemről legalábbis biztos. És úgy látom, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Takler, Dúzsi, Vesztergombi (F. és J.), Heimann, Vida, Pálos Miklós... Isten lássa lelkömet, nem szeretnék én kihagyni senkit. Ebbe a sorba zárkózik fel Eszterbauer János és barátja-rokona-unokatestvére, Pálinkás Laci. A múlt héten, társaságunk legnagyobb örömére, módunk nyílt megkóstolni az Eszterbauer Borászat aktuális kínálatát. Épp egy nem túl régi „poszt” szólt garázspincékről, meg a klasszikus ár-érték arányról. Meg a kadarkáról. Hol a helye és mi is az? Az én válaszom már megszületett: Szekszárd és Eszterbauer.

A borászok varázsdoboza újabb gizmóval bővült. Az "intelligens hordó" megmondja a borásznak, hogy a bor kikívánkozik-e már a fából, vagy hogy a hordó utántöltést igényel. Mindez azonban csak ráadás a tavaly bemutatott intelligens hordók repertoárjában. A piacvezető kádárcégek állítása szerint az okos hordók képesek igény szerint alakítani a bor bizonyos jellemzőit, kiemelni pl. a pirosbogyós gyümölcsöket, a fűszereket, vagy a dohányaromát, fokozni a frissességet, szabályozni a tanninszintet. A szép új hordóvilágnak persze akadnak ellenzői is. Denis Dubourdieu a Bordeaux-i Egyetem professzora bon motja szerint nem okos dolog okos hordóról beszélni, és egy hordónak pl. soha nem lesz annyi esze, hogy a talaj vagy egy adott évjárat sajátosságait figyelembe vegye. Ráadásul az "intelligens hordó" kétszer annyiba kerül, mint az esztelen. Bármi legyen is az igazság, Argentínában a Seguin Moreau közlése szerint már 100 ilyen hordót tesztelnek.

David Schildknecht még 2002-ben Jancis Robinson fórumán olvasói levélként jelentette meg sejtését a "lopakodó" dugósságot illetően. A gondolat az én fülembe is bogarat ültetett, és nagyjából két évvel azután, hogy először olvastam róla, kezdem úgy hinni, hogy Schildknecht sejtése helyes. Az elmúlt félévben több alkalommal is találkoztam olyan borral, ahol az illat nem tűnt egyértelműen dugósnak – ázott kartonpapír, penészes, dohos -, egyszerűen csak zárt volt és gyümölcsmentes. Ám kóstolva a korty tölcsérszerűen beszűkült, a meglévő kevés aroma is kesernyés papírosízbe fordult, a lecsengés rövid és egydimenziós lett. A levegőzés és a felébredt gyanú nyomán aztán az illatban is fölfedeztük az ázott, dohos papírt. (A közhiedelemmel ellentétben a szellőzés kibontja és nem csökkenti a dugósságot.) Kíváncsi vagyok, hogy mások is találkoztak-e már ezzel a problémával, de előbb következzék Schildknecht vitaindító hozzászólásának veleje. 

Minthogy az utóbbi évek tavaszain és nyárelőin szokásommá vált, idén is elkezdtem keresgélni egy jó kis ivóbort a nyári grillrács mellé. Valami egyszerűt, sallangmentest, amit bármikor jóleső érzéssel kísérve forgathatok ki a pohárból, egyenesen az ingemre. A mindenütt jelenvaló, disznófejű világválságot ugyan (még) nem nagyon érzem, de az óvatos alkoholista arról ismerszik meg, hogy jó előre gondoskodik a napi betevőről, für alle felle. Hátha a jövő héten már Sas József lesz a miniszterelnök, ki tudja. Nem árt, ha van a pincében valami, amihez nem kell útikönyv, használati útmutató, amivel be lehet rúgatni a véletlenül betérő APEH- vagy BSA-ügynököt, amivel beforralható a pecsenyelé is adott esetben, ami jóivású és közérthető. És persze az sem árt, ha mindezek mellé megfizethető is. Ennek ellenére még magamhoz képest is bután néztem, mikor kedvenc szerb bordílerünk úgy másfél hete "csak egy bor" címmel küldött mailt. Vissza is kérdeztem, hogy jó-jó, de egyáltalán mi az a bor, ami "csak egy bor"? Nem hittem el, hogy ilyen névvel le lehet valamit palackozni. Nopláne magnumba.

Némi szünet után belecsaptunk a második furmint-körbe, s 2006-os borok kerültek a poharunkba. Komoly termelők komoly tételeit válogattuk össze, sokat vártunk tőlük. Aztán volt több olyan pillanat, amikor legszívesebben berekesztettük volna a kóstolást – elöregedett, szétesett furmintok hullámvölgyébe kerültünk ugyanis. (Fontos megjegyeznem, hogy a tételek többségét pár héten belül, kereskedelmi forgalomból szereztem be.) Csóváltuk a fejünket, öntögettük ki a borokat; kevés ennél rosszabb történhet egy kóstolón. Nekem déjà vu-m volt; én ezt már átéltem egyszer. Hiába találtunk üdítő kivételeket is, egy biztos: a nagy potenciál kifejezést egy időre töröltem közhely-szótáramból.

Mint arról már beszámoltunk, az Európai Unió tervezett új jogszabálya lehetővé teszi, hogy a rozét fehér- és vörösbor összeöntésével állítsák elő. Így az eladhatatlan vörösökből és az eladhatatlan fehérekből sikerülne eladható rózsaszínt varázsolni. A rozéban leginkább nagyhatalom provence-iak (és még sokan mások) azonban mélyen föl vannak háborodva, és az indulatokat az sem tudta lecsillapítani, hogy egy március 24-i bejelentés szerint a "hagyományos" módon, azaz kékszőlőből készülő rozé a jövőben megkülönböztető jelzést használhat.