(Az előző részek tartalmából: osztrák–magyar kékfrankosbunyó, Zwack-oportó és a Vylyan-syrah, St. Andi-zweigelt és Gergely-bika.)

A sok súlyos vöröskudarc után Gróf Buttlernak tehettem föl a mentőkérdést, Alföldi Merlotnak hála, aki volt olyan kedves bonyolult barterakciók ellentételezéseként egy 2004-es Bikavér Selectiont küldeni, Szarkástetőileg.

(Az előző részek tartalmából: osztrák-magyar kékfrankosbunyó, Zwack-oportó és a Vylyan-syrah, minden hiába.)

Hozzám került két obskúrus tétel, a közönségkedvenc St. Andrea kora gyermekkori, 1999-es zweigeltje, rögtön válogatás, persze, meg egy, a zweigelttel egyívású bikavér Lőrincz György volt kollégájától, aki akkor Gergely Bástya fedőnéven próbálkozott betörni az élvonalba, ha jól emlékszem, nem sok sikerrel, mert azóta nem nagyon hallani felőle.

Ha már karácsonykor sikert aratott egy hasonló természetű poszt – legalábbis aktívan kommentelt a nyájas olvasó –, megírom a párját az év utolsó napjára is. Az az igazság, hogy 31-én, azaz máma magam nemigen iszom, vidéki évbúcsúztatás lesz, autósan, de kitettem magamért egy nappal előtte. Ami említendő: Varga Pincészet Rózsakő 2007, hordóminta, 4-5 pont (lehet, hogy lehet több is, ha megpihen), Karl Lagler Grüner Veltliner Spitzer Burgberg Federspiel 2006, Wachau (6-7 pont, annyira zamatos, hogy csak na), Gere Attila Cabernet Sauvignon Barrique 2000 (5-6 pont, még éppen erőben). Pezsgő nem volt. Tessenek tromfolni. És boldog új évet, természetesen.

(Az előző rész tartalmából: Vesztergombi József Kékfrankos Válogatás 2003 és Kaiser Garten Blaufrankisch 2005.)

Tovább küzdenék akkor korábban betárazott és frissen beszerzett vöröseimmel, keresve a nagyjából elérhető árú, tisztességes minőségű megoldást.

Hetek óta fehérboron vagyok, csúnyán felhúztam magam megint néhány magyar vörösön. Kitartóan kísérleteztem, de normális árú és elég jó vörös csak nem akart összejönni, volt viszont olcsó és pocsék, drága és alig közepes, baromi drága és baromi közepes, minden. Sötéten látom a magyar vörösjövőt most éppen. Van ilyen. A lényeg a részletekben. Részletekben.

Másodszor szervezett nagy kiállítást a bécsi Hofburgban a Wein und Co, és itt volt az ideje, hogy megnézzük közelről, milyen ez. Az eseményre még november közepén került sör, úgyhogy régi adósságot törlesztettem, amikor megírtam végre. A Mondovino felhozatalában papíron százhatvan pincészet szerepelt igen sok borral. Kimondottan konkrét elképzelésekkel érkeztünk, de mivel a tömeg nagyra nőtt, jobb híján arra sodródtunk, amerre kisebbnek láttuk a népsűrűséget. És ezt nem bántuk meg. Sőt: a kiváló spanyolokhoz és az egészen frenetikus Niepoorthoz sodródás nélkül aligha lett volna szerencsénk. Előre szólok: osztanék 10 pontot, ha pontoznék ilyenkor. A szöveg végéig fokozódik a drámai feszültség.

Olvasóink hiányolták a minap, hogy nem foglalkoztunk a frissiben elfogadott európai uniós borreformmal. Azóta Jásdi István, az Index már-már állandó szerzője összefoglalta anyánknak magukat a fejleményeket és a fejleményekről kialakított véleményét is. E szerint a végére minden jóra fordult. Aki kíváncsi a részletekre, kattintson ide és mélyedjen el bennük.

Majdnem teljesen normálisnak gondolom magam, az elmúlt egy évben mégis legurítottam közel tíz palack oportót, többet, mint az előző háromban összesen. Na jó, egy részük főzőborként végezte, de a többség élvezhető volt. Lehet, hogy ingatag indukció, de mintha az általános borászati, technológiai fegyelem javulása a globális felmelegedéssel karöltve portugieserben is följebb tolta volna a lécet.

A pinot blanc két nála sokkal ismertebb közeli rokona, a pinot noir és a pinot gris (alias szürkebarát) árnyékában szerényen meghúzódva tengeti napjait. Származására német és magyar neve is utal: weissburgunder, illetve fehérburgundi.

Ezt a szöveget csak azért írom, hogy legyen mihez hozzászólni. Már ha van/lesz kedvük. Szóval, szerintem úgy van, hogy karácsonykor tényleg azt isszuk, amit megérdemlünk és ami arra érdemes. Én például most találtam ki, hogy mit: a Tokaj–Nobilis 2005-ös hárslevelűjét és a Disznókő 1997-es 6 puttonyos aszúját szedtem elő. És akkor ezúton kívánok – kívánunk – békés karácsonyt meg mindent összes nyájas olvasónknak.

Nem tudjuk, megfigyelték-e, hogy van két új szerzőnk, miszerint Palack és Vörös és Fehér. Előbbi az Orsolya Pince kékfrankosával, utóbbi ezerjókkal startolt, publikálni fognak rendszeresen, olvassák őket szeretettel. Bónusz: hosszabb szünet után jelentkezett kanadai emberünk, Zsoltizmo, aki a Taylor's után a Graham's és a Dow's portjait is megkóstolta a calgaryi mínusz húszban – abszolút függetlenül attól, hogy ezek a termékek pont megjelentek a magyar piacon. Alant az ő beszámolójában mélyülhetnek el.

Az ezerjó valahogy nekem eddig kimaradt. Pedig igazi hungarikum, acélos, kemény savú, ami első olvasatban akár az esetem is lehetne. Az osztrák és német rizlingek mellett lehetne neki is helye a nemzetközi gasztronómia asztalán, ha többet foglalkoznánk vele, hangsúlyozzák a szakemberek.

Mindenféle kínlódások után elérkezett a nagy pillanat, amikor kihirdethetjük kétfordulós szavazásunk eredményét. Történt, ami történt, a győzteseket akkor is illő megsüvegelni. Elöljáróban még elmondjuk, hogy az első körben 450-500-an szavaztak – pontosan hányan, ismert okokból kifolyólag nem tudjuk –, míg a második fordulóban 248 olvasónknak maradt kedve kattintgatni. Ha nincs hekk, simán duplázhattunk volna – tavaly 324-en járultak urnákhoz. Ám elég a nyavalygásból, dicsérjük inkább a kedvenceket. Az első tízet, pontosabban tizenegyet kiemeltük, utána a teljes második körös eredménylista, majd az első nekifutás összes pontszerzője következik. Bogarászó hajlamú barátaink kedvéért legalul újraközöljük a tavalyi választás végkifejletét.

Úgy néz ki, a viszontagságok ellenére csak sikerül megválasztanunk – kedves olvasóinknak hála – 2007 legkiválóbb vincellérjét. Még néhány óra, és fény derül a titkok titkára. Addig is: aki még nem szavazott, az kattintson ide és tegye a dolgát. Hogy a hátralévő időben se unatkozzon senki, bemutatjuk önöknek minden idők egyik legmulatságosabb pop-rock slágerét, amely viszont témába vág.

Két villányi borászikon és kongeniális szekszárdi társuk értékelte a 2007-es évet és szüretet. A válaszokból nagyjából egységes kép rajzolódik ki. Csak remélni tudjuk, hogy megalapozott a derűlátás. Annál nagyobb az eltérés az elmúlt évjáratok megítélését illetően. Engem személy szerint mélyen meghatott Ifj. Takler Ferenc csontig hatoló őszintesége, aki a 2005-ös évet 2 pontra hitelesítette. Így a 8 és 9 pontok is más megvilágításba kerülnek.

Művelt Alkoholista-ötlet alapján, nagy erők megmozgatásával akciózik dél óta az Index a Blaha Lujza téren. A forralt bor lassan elfogy, de a szeretet megmarad, már bocsánat. Az alapanyagot kedvenc alföldi termelőink egyikétől, a szigetcsépi Gál Szőlőbirtok és Pincészettől szereztük be. Kattintsanak ide, amennyiben érdeklik önöket a részletek.

Úgy döntöttem, egy posztban hozom össze a terroiristák volt és aktuális ikonját, illetve egyik mumusát. Mégpedig azért, mert az elmúlt egy-két hétben összehozott a jó sorsom mindhármuk egy-egy magasra pozicionált termékével – és nem ízlett egyik sem.

A brit Decanter tudósítása szerint alapos a gyanú, hogy beaujolais-i szőlészek és borászok egy csoportja az alkoholt cukorral kerekítette fölfelé. A törvénytelen gyakorlatban a rendőrség szerint nagyjából 70 gazda érintett.

Az Orsolya Pince számomra prototípusa a kézműves borászatoknak. Azok minden előnyével és hátrányával. A 2002-es évjáratból a Százrejtekű (70% CF és 30% KF) és a kékfrankos jelentette nekem az erős kezdést. Érdemes összeadni, hogy a kettőből együtt 490 palack készült. A 2003-as Százrejtekű tisztán cabernet franc volt, és már tömegtermelésben 545 palackot gyártottak. Mindhárom lenyűgözött, de az idősebb Százrejtekűből például sikerült hibás tételbe is belefutnom. A kékfrankos viszont egy baráti vakkóstolón komoly mezőnyben lett második a Weninger Spern Steiner Selection 2003 mögött, megelőzve például a Takler Noir Gold 2003-at. Nem mellékesen a Borbarát akkori tesztjén is az egyik legjobb volt.

Egy-két ősi tekintélyt kivéve mostanában pikszisbe került kézművesek szereztek értékelhető mennyiségű pontot a Borbarát magazin szavazásán. A birtokok közt Demeter Zoltán zárt az élén 126 említéssel, az év legjobb borának Bukolyi gróf 2005-ös nagy-egedi kadarkáját találták az előfizetők.

Akkor itten eldönthetik végre önök, ki érdemi a 2007 Alkoholista-bortermelője büszke címet. Megvolt az első kör, úgy, ahogy, a történteket ismerik, aki nem, lapozzon vissza. Az a döntés született, hogy nem kezdjük egészen elölről – bár ilyen javaslatok is felmerültek –, mert azzal semmibe vennénk négy-ötszáz ember már leadott szavazatát. Hanem inkább tekintjük az első kört amolyan előszelekciónak. Ezért kipécéztük azt az ötven – és nem harminc, mint legutóbb gondoltuk, hadd legyen bőségesebb a mezőny – borászt és pincészetet, amelyekre a legtöbb iksz futott be, készítettünk egy új, áramvonalas szavazógépet, így állunk olvasóink ítélőszéke elé.

Reagált az év borászás történet fejleményeire a Vylyan birtokigazgatója. Ezt máris közöljük. A benne található kérést akceptáljuk. Azt azonban nem tudjuk megtenni, hogy kivesszük a rendszerből a borászatot, és minden megy tovább békében, mert szisztémánk nem bírja visszakövetni, hogy a dometesek kikre szavaztak másod- és harmadsorban, egy ilyen helyzetre nem voltunk felkészülve. Úgyhogy mégis muszáj lesz kezdenünk az egészet majdnem elölről. De előbb tessenek olvasni.

Búsan-borongósan vagyunk kénytelenek olvasóink tudomására hozni, hogy nemes kezdeményezésünkkel baj van. Az történt, hogy egy bizonyos pincészetre egyetlen nap alatt nagyjából száznyolcvan pontnyi szavazat érkezett – ami önmagában nem lenne orbitális probléma, ha ezeket a strigulákat nem ugyanarról a szerverről húzták volna be.

Ahogyan tavaly, úgy idén is arra biztattuk magunkat, állítsunk össze tízes toplistát per fő az év legérdekesebb boraiból. Nem feltétlen az abszolút legjobbakat gyűjtöttük ki – bár olyanok nincsenek is, az objektivitás hülyeség –, hanem azokat, amelyeket bármilyen okból izgalmasnak, revelatívnak, szóra érdemesnek találtunk. Így aztán lettek köztük ezer forint körüliek és nagyon drágák, könnyed fehérek és súlyos vörösök, magyar hipertételek és külhoni ritkaságok. Akadt, aki rangsorba állította a legjavát, más az ábécérendet preferálta, megint más ömlesztett. A lényeg, hogy böngésszenek, ha van kedvük, és ha úgy gondolják, tiszteljenek meg bennünket kommentileg saját top 10-ükkel. Valamint ne feledjék: 2007 Alkesz-borászának megválasztása még nem fejeződött be, ha nem szavaztak, kattintsanak ide, és intézkedjenek ügyesen. Majd elfelejtettük: noha heten vagyunk, a csúcsborok száma mégis hatvan, mert ha jól számoltuk, ennyi az átfedés.

A kultuszmerlózás nálunk is szépen szárba szökkent. Van benne ráció – elég föllapozni a bordeaux-i bortőzsdét, és kiderül, hogy nincs az a Ch. Margaux vagy Latour, ami árban hozzászagolna a pomeroli csúcsmerlókhoz. Csak a mihez tartás végett: egy karton 1990-es Pétrus öt milla plusz postaköltség. Ehhez képest a honi szupermerlot-k alkalmi vételnek számítanak, akárhogy is fáj. A nemzetközi összehasonlítástól persze nem leszünk gazdagabbak, így Solust én is vendégségbe járok kóstolni. És most esett meg először, hogy a házigazdát jobban sajnáltam, mint magamat. A 2004-es Solus áráért per pillanat öt palack Máté Mantust adnak, ami kétségbeejtően fordított arányosság. A St. Andrea szupertitkos merlója ellenben most is lenyűgőzött – ám minden jel szerint a Mythosnak bealkonyult: elmosta a burgundiprogram. 100 ropi volt az asztalon, és benézett a ló az ablakon.