Magyarországon nem szeretik az amerikai borokat, panaszolta a Monarchia Matt International témába vágó italozásán Kovács Nimród tulajdonos, miközben a jelen lévő média- és egyéb személyiségek szakadatlan sóhajtozás közepette rajongták a felhozatal minden egyes darabját, kivétel nélkül. Elhangzott az is – Kovács mondta-e, vagy Joern Tittel, a cég újvilági divíziójának vezére, nem emlékszem –, hogy a kaliforniai, washingtoni, oregoni dolgok olyanok, mint a jól eltalált hollywoodi filmek. Minden a helyén van bennük, és hatnak. Színes technika, széles vászon, dolby surround. A hasonlat telitalálat, szerintem. Tökéletesen passzol egy Steven Spielberg-mű mellé egy palack Allora-házasítás. Más kérdés, hogy amit erénynek tételezünk, az máshonnét nézvést hátrány. Az én praxisomban legalábbis még nem fordult elő, hogy nyugati parti mozira tíz pontot adtam volna. Ahhoz kevés bennük a finesz, a kanyar és az egyediség. Ezzel együtt magasak lesznek a most következő pontszámok, és igazi gyöngyszemet is találtam. Találtak nekem. Az árakról itten lehet információt keresgélni.

A közelmúltban eljátszottam a gondolattal, hogy hány magyarra jutna ujj, ha egy kézen kellene összeszámolnom 2006 nagy vörös élményeit. Kettőre jutott: Gere Solus 2003 és St. Andrea Mythos 2002. Mindkettő merlot, és váratlanul mindkettő az ölembe hullott. A hurik pávatollas előadása azonban elmaradt. Megjártuk a sötétség és a koncentráció bugyrait, és a végén fényért fohászkodtunk. Mert a sötétben elvesznek az árnyalatok.

Két magyar bortermelőt tüntetett ki egyszerre a Krakkóban szerkesztett Magazyn Wino. A borszaklap, amely online impresszumának tanúsága szerint mindnyájunk idolját, Jancis Robinsont is munkatársai közt tudhatja, az egri Lőrincz St. Andrea Györgyöt választotta az év emberének, Konyári János 2005-ös fehér Sigillum Lolienséjét pedig az esztendő ár-érték arányban legkülönb tételének találta.

Az előző rész tartalmából: megismerkedünk a Juhász testvérekkel, akik igen tehetséges, elegáns bikavérükkel hívják fel magukra a figyelmet. Megérkezik és azzal a lendülettel le is szerepel a tavalyi év bortermelőjének alapbikája, és a helyzetet a szekszárdi állami gazdaság utódjának gasztrobikája sem tudja megmenteni. Gondterhelt sóhajok közepette csapunk ismét a lecsóba.

Történetében először osztott ki 100 pontot bornak az amerikai Wine & Spirits bormagazin. Ez a példátlan megtiszteltetés éppenséggel egy magyar bornak jutott ki – pontosabban egy 2,9-es alkohollal és 600 grammnyi maradékcukorral hömpölygő eszenciának, amelyet a Royal Tokaji palackozott az 1999-es évjáratból. Tessék örvendezni.

2006 valószínűsíthetően utolsó nagyobb borkóstoló rendezvényét tartották a Dandár utcai múzeumban. A Zwack-válogatott tagjai közül személyesen képviseltette magát Bukolyi László, Losonci Bálint, Mészáros László, Ráspi Horváth József, Zwack Izabella. Ezenkívül külföldről igazolt sztárok is színesítették portékájukkal a palettát, például Gérard Depardieu és a Nashik Valley. Az újonnan kiválasztott saját nevelésű tehetségek a Solamen fedőnevű fiókegyesületbe kerültek.

Egy olyan borról lesz szó itten, amely visszakézből kielégíti az ember vágyait, bármilyen irányúak is legyenek. Nyájas olvasónk, Lóránt, aki amatőr borkedvelőnek mondja magát, előbb hamarjában belezúgott Lőrincz György St. Andreájának bikavérébe, aztán pedig írt nekünk egy kisregény-terjedelmű levelet. Amely tele van szórakoztató mondatokkal és érdekes meglátásokkal. És mi most közreadjuk jól. Lóránt szövege következik.

Gondolták volna: elkerülhetetlen, hogy 2006-ban is kiválassza a Magyar Bor Akadémia az év bortermelőjét. Most jutott eszünkbe, hogy tavaly ilyenkor már minden titkot tudtunk: Vincze Béla dicsőségéről december 7-én hullt le a lepel. Ezért tüstént érdeklődtünk a Magyar Borok Házánál, amely az ilyen eredményhirdetések gazdája, és elmondták nekünk, hogy ezúttal december 15. péntekig kell várni a megvilágosodásig. Már csak hetet kell aludni tehát.

Nagyon készültem erre a kóstolóra. Túlságosan is. Régóta hallom öreg burgundi rókáktól, hogy ami itthon pinózás címszó alatt folyik, az alig van köszönő viszonyban az igazi burgundival. Ha mégis, akkor ezt Lőrincz Györgynek köszönhetjük. Bárhogy legyen is, én a tavaszi nagy pinóvakunkon három bort éreztem kiemelkedőnek: a 02-es és a 03-as St. Andreát, illetve a Vylyan 04-est. És gyászosan szerepeltek a franciák, köztük egy Confuron Cotetidot Vosne Romanée 1er Cru Les Suchots 2002 (vagy nem tudtam felnőni hozzájuk). Azóta történt egy s más. Például a Szentandi megbotlott (Kétágú), a Vylyan 04-es pedig Decanter World Wine Awards-nagydíjas lett. És a pinó ázsiója egyre dagad. Így aztán kapva kaptam az alkalmon, amikor KI barátom tanulmányi kirándulásra indult Burgundiába. Sokkal okosabb nem lett, viszont hozott nekem egy Nicolas Potel Gevrey-Chambertint, így végre volt saját, külön bejáratú palackom a burgundi kútfőből. Méghozzá egy feltörekvő tehetségtől, egy kitűnő évjáratból. Andreám nem volt, ezért egy Vylyant és egy Gróf Buttlert tettem mellé, és belevágtam a klinikai tesztbe.

Széles körben ismert név, sokak Boxija, a villányi úttörő triumvirátus tagja. Mindannyiunk "Szent Márton bora"-szállítója, egy igazán jól menő gazdaságot felépítő, szorgos, echte sváb. Sok iriggyel és hatalmas baráti körrel. Nála még fesztelenül élvezheti a borász társaságát az, aki összefut vele. Amúgy itt is jól kiépített vendéglátás megy – egészen jó ebédet sikerült abszolválnia a konyhának, és ahogy a többi asztalnál láttam, ott is osztották a piros pontokat, így van ez rendben –, családi segítséggel, de valahogy a bája megőrződött, nem annyira steril és púderes. Bővebbet itt találni a birtokról.

Hatodszor rendeztek pálinkaversenyt az idén, és másodszor nevezték HunDesztnek. Az Alkoholistát meghívták médiazsűrizni, úgyhogy nemcsak az eredményeket bírjuk kihirdetni, hanem élményeinkkel is megismertetjük a nyájas érdeklődőket. Az ítészek közé Királyurat delegáltuk, az alábbiakban tehát az ő beszámolóját olvashatják. Egyes szám, első személy. Bónusz a csempiondíjasok listája.

Franciaországban tananyag lesz a művelt alkoholizmus? Angol tudósok megállapították, hogy a rusztikus, tanninos borok a legegészségesebbek. Ilyenek persze az Újvilágban nem teremnek. Az örökös trónörökös akvarellje díszíti az új Moutont. Alakulóban az anticsipsz-front.

Barátunk, a Borbarát az idén is megszavaztatta nyájas olvasóit, azt firtatva, mely borok tetszettek nekik leginkább a végéhez közeledő esztendőben. A kutatás reprezentatívnak nemigen tekintendő, pláne, hogy annál is kevesebben – nagyjából 250-en – vették maguknak a fáradságot, mint ahányan egyébként szokták. Alkonyi főszerkesztő szerint a csökkenés azzal magyarázható, hogy az utóbbi hónapokban nem elsősorban borokkal foglalkoztak az emberek. Sose lehessen tudni. Annyi fix, hogy a lista, azaz listák – mint rendesen – számos ponton egybevágnak a mi ítéleteinkkel, meglátásainkkal, úgyhogy nekünk tetszenek.

Leírtam már egyszer-kétszer, hogy az 1999-es évjárattal új időszámítás kezdődött a Bacsó András vezette, spanyolok tulajdonolta Tokaj–Oremusnál. Amit azóta készítenek Tolcsván ők, az mindig kiváló, ráadásul besztbájilag is versenyképes, legyen szó száraz furmintról vagy válogatott aszúról akár. Három éve volt olthatatlan kedvencem az 1999-es hatputtonyos birtokválogatás, annyira, hogy V. Proffal karöltve vásároltunk belőle hatos fadobozzal, előjegyzésben. Most csappantottuk eggyel a készletet. Nem bántuk meg. A legkevésbé sem.

Magyarországon a legjobb étteremkritikai és a gasztroblogot szégyenszemre amerikaiak írják. A briliáns chew.hu egyre erősebben nyomul borvonalon is: a Foodapesten fölfedezett egy bolgár rubint (amely a nebbiolo és a syrah keresztezése, nem pedig házasítása, ahogy arra egy kommentjében rámutatott Shiraz kolléga is bolgárkóstolónk után, nagyon helyesen), megemlékezik Wunderlichék trezoravatásáról, sőt egy Tokaji-sorozatot is futtat Royal késői muskotállyal és Dobogó furminttal.

A bikavér az nekünk, mint taljánnak a chianti: az egykori büszkeség megkopott hírű hordozója, ugyanakkor titkoltan ambiciózus remények megtestesítője, a nemzeti karakter borbéli manifesztációja. Bár a mi bikavértörténetünk másfél évszázadra nyúlik vissza, jelenleg mintha nem találnánk a helyét a hazai palettán. A büntetőtől a csúcsokig terjed a bikák minőségi spektruma, és akkor még nem is vesszük bele az ilyen-olyan néven palackozott "de facto bikavéreket", amelyeket termelőjük a szó rossz emléke miatt nevezett el másképp. Merre tart és hova jut így a magyar bikavér? Reményteljes hungarikum, vagy megkopott hírű lőre? Gyümölcsös és könnyed, avagy nagy testű és áradó? Galamb, vagy nyúl?

Alföldi Merlot kolléga szemlézett még télen a brit Decanterből egy bolgárokért lelkesedő szöveget, meg amúgy is tudható, az EU-ba készülő ország borászata legkeményebb versenytársaink egyike nemzetközileg, veresvonalon. Ezek után gondoltunk egyet, és a szakirodalommal megismerkedve mozgósítottuk balkáni kapcsolatrendszerünket. Vásároltunk öt korrektnek gondolt bolgárt, nagyjából 13 000 forintnak megfelelő összegért. Majd összemértük őket jól a magyar középmezőny derekával, vigyázva, ne a legcsúcsabb csúcsra, de erős ellenfelekre futassuk rá a délkeleti konkurenciát.

Jártunkban-keltünkben (estünkben) kóstolva valószínűleg mindannyian eltöprengtünk már azon, miért vannak olyan napok, amikor röntgenszemmel átlátunk a boron, vagy költőibben minden szépségére nyitottak vagyunk, és miért vannak olyanok, amikor kevésbé költőien a szar is keserű, azaz kár belénk. A választ keresvén egy röpke pillanatra még a biodinamikus krédó gyümölcs-, gyökér- és egyéb napjainak rendszerét is mérlegre tettem, de az végül elhasalt a tapasztalat próbakövén. Viszont a mai napig osztom azt az ősi népi bölcsességet, miszerint a pincében jobb a bor, mint otthon. A genius loci és a kollektív jóakarat mellett ezt részben a levegőnek tulajdonítom. A szagmentes környezet az illatnak olyan, mint zenének a csend. Márpedig otthonaink konyha-étkezőiben gyakran évtizedes szagszellemek sivalkodnak a visszhangos és szűkös légtérben. Számomra mindig reveláció és intő jel, amikor egy beltérben már kiszagolt borral kilépek a friss levegőre: börtönéből szabadul a pohár sas lelke. És most különösen hálás voltam, hogy ezt a két drága és ritka spanyolt a ragyogó délutáni napsütésnek köszönhetően a szabadban is megkóstolhattam. Rászolgáltak a legjobb bánásmódra.

Megígértem nemrég, hogy a két hamis ukrán tokaji, amelyekről utóéletes tényfeltárást írtam Index anyánkra, nem marad kóstolatlan. Gyűjtöttem, gyűjtögettem az erőt, a bátorságot, mígnem ütött az óra. Egy füst alatt megmérgeztem néhány merészebb kollégát is.

Aminosavban verhetetlen a kínai jégbor. "A jégbort friss szőlőből főzik, amely megfagy a borászatban természetesen", állítják a kínai tudósok. Az online borlányok összegyűjtötték a legízléstelenebb borbigyókat. Palackba szorult nő, hét és fél decis pohár, vérfagyasztó nyaktiló. Most, hogy jobban megnézték, felére apadt az ausztrál bortenger. Szepsy István lehet az év borásza Németországban.

Ha három vagy négy bort kellene felsorolnom az utóbbi évek hazai pinot-terméséből, mint olyat, amely igazán megmozgatta a fantáziámat, feltétlenül beleesne a szórásba a Vylyan 2004-es kékburgundija. Gazdag, áradó, villányi létére inkább a savakkal mint tanninnal operáló, elegáns bor az. Bár általában némi szkepszissel viseltetünk is mink a különféle borversenyek különféle eredményei iránt, mégis jelenthet valamicskét, hogy a hazai veresek közül a Decanter World Wine Awards regionális trófeáját ez a bor seperte be elsőként, számos egyéb díj (például a Pannon Bormustár) mellett. No de itt a méltó folytatás a szörnyen csapadékos, kedvezőtlen, átokkal sújtott 2005-ös évből. Vajon sikerül-e a többszörös díjnyertes előd nyomdokaiba lépnie, avagy sem?

Múltkor fehér, most vörös tapasztalataim és benyomásaim gyűltek össze bőséggel, jókor, hiszen ez a hét sokkal inkább frissességről, gyümölcsökről és ásványosságról szólt, mint rubinról, hordóról és feketeribizliről, animáliákról nem is beszélve. A porondon három darab év bortermelője – nem mintha ez oly fontos lenne, mégis –, és négy másik borász(at), akik közül egyre-kettőre ugyancsak várhat ilyetén osztályrész. Kicsit szigorú leszek ezúttal.

A magyar borszakírás doyenje, az erdei gyümölcsök és a perverz animalitás atyja felzárkózott kedvenc tekintélyünk, Jancis Robinson mellé. Legalábbis egy hír szerint, amelyet a Tonella honlapján találtam.

Az intrika mint terroir, avagy Fertőrákoson virágzik a leányka. Pietizmus vagy feszültség hajtja a jó borászt? Az apátok lukra futottak: mérték helyett zsíros túlkapás. Végül a gall tyúk, aki visszahozott a ló túloldaláról.

Kreinbacher Józsefék felforgatták Somlót úgy, ahogy van, de ahhoz, hogy igazán meggyőzőnek lássuk, el kell menni és meg kell nézni, mit hogyan csináltak, csinálnak. Eddigi boraik ugyanis bár jók, még nem adják vissza a nagyon is nagyra törő elképzeléseket. 2003-ban, az első évjáratban az volt a gond, hogy elégtek a savak, 2004-ben meg az, hogy sok lett belőlük.