Bussay László háziorvos-szőlősgazda egészen egyedi jelenség, akiről sokan sokfélét elmondtak már. Amikor először olvastam róla, azt hittem, valami romantikus és patetikus Jókai-hős ő. Mert hát azt nem mondta senki, hogy társaságában milyen remekül lehet hangulatba jönni borkóstolás közben. Márpedig a mámor hozzátartozik a bor élvezetéhez, aki mást mond, hazudik, kizárólag köpőkbe köpködve keresni a hibákat – aminek dettó helye van, amikor helye van – szimpla hülyeség. Persze a lényeg mégis maga a bor, amely ha a Csörnyeföld környéki dűlőkből származik, akkor csakis jó vagy nagyon jó lehet, rossz sohasem.

Megvan a Wine Spectator Top 100 teljes mezőnye. Toszkán diadal, hősies magyar helytállás. Továbbá minikalauz az olasz borkalauzok díjazottjaihoz. Ahol az ízlések és pofonok metszik egymást.

Örvendezhetnek a terroirbuzik és a dűlőfaggatók, a mozgékony Kató Andrásnak, akit például a Borbarátból és a Monarchiából ismerünk, és két darab Varga Sándornak – meg nem borból gyűjtött pénzüknek – köszönhetően pillanatokon belül nyitik a Terroir Club kereskedés. Ebben kizárólag olyan nedvekhez férhetni hozzá, amelyek természetes úton-módon, biologikusan, biodinamikusan vagy organikusan – und so weiter – készültek, nemhogy műanyagok, esetenként a kén mellőzésével is. Boltjuk a legkevésbé sem belvárosi, kint van Budapest III. kerületében, ám nem is az a cél, hogy a járókelők mintegy mellesleg beessenek a polcok közé, hanem az, hogy a céltudatosan természethű termékekre vágyó vásárlókat és gasztronomikusakat odaszoktassák.

Jelentkezett leglelkesebb emigráns olvasónk és hozzászólónk, Zsoltizmo, aki nemrégiben arra jutott, Észak-Amerika tágasabb, mint Fót, és vette a kalapját. Ha már ott van, nem lacafacázik, és nem is csak dolgozik reggel, éjjel meg este, hanem borokkal is ismerkedik. Majd ismerkedéseiről beszámol nekünk és közreműködésünkkel önöknek. Az alábbiakban a kanadai (brit-kolumbiai) Tinhorn Creekről és az új-zélandi Nobilóról gyűjtött tapasztalatait részletezzük.

Az elmúlt hetek kóstolási jegyzeteiben tallózva választottam három 2003-as vöröst. Ezen kívül semmi közös nincs bennük. Az egyik megfizethető montalcinói rosso, a másik egy színtévesztő Tóth István, a harmadik pedig a különös asszociációkat keltő Paptag Cuvée. Mindegyik lesz még jobb is. De az Il Poggionéra már most rá tudnék szokni.

Szépasszonyvölgyi borászt én nem ismertem azelőtt, az valami mítosz volt nekem, ördögmítosz, persze: a kénköves leheletű, patás, szarvas, bojtos farkú szépasszonyvölgyi borász. A Szépasszonyvölgy rossz híre boros körökben majdnem Kecelével vetekedett, e földrajzi név hallatán félősen rezzent össze a magyar minőségi borivó. Mindannyiszor rendesen ki is hagytuk Eger környéki túráinkból a kétes völgyet. Aztán most jött ez a palack, illetve jött kettő. Egy szépasszonyvölgyi borásztól, Sike Tamástól, akiről a fentiek miatt természetesen sosem hallottam még.

A világörökségi horderejű bodrogkeresztúri szemétlerakónak emléket állító nagyriport még tegnap hajnalban jelent meg Index anyánkon, de nekem csak most jutott eszembe, hogy itten is felhívjam rá a figyelmet. Azóta vándorol a hír médiumról médiumra, rádióról tévére, az egyik országos keradó is megcsinálta a sztorit, úgyhogy hátha történik valami. Vagy ellenkezőleg. Az biztos, hogy az objektum mellett büdös van. Éreztem az orrommal.

Hívő frankistának vallom magam, de nem vakhitűnek. Megtérésemet a militáns hitetlenség évei előzték meg. A hajdani ellenszenv fokozott óvatosságként él tovább bennem. Mert legyünk őszinték, aki hiperben vagy akár borkereskedésben járva a vakszerencsére bízza a választást, az jó eséllyel téesztőkék híg levével tér haza. A milliódolláros kérdés: van-e kíméletes átmenet a klasszikusok és a fércművek között?

Amit az újborozásról gondolok, megírtam tavaly, úgyhogy az elvi alapvetést most annál is kevésbé engedném bő lére. A lényeg, hogy szűk baráti körben magunk is szoktunk libát enni ilyenkor, amely esemény pontosan Márton-nap estéjére esett ezúttal. Nemcsak bozsolékat kóstoltunk és ittunk, hanem egyebeket is. Kevés jót, és sok kevésbé jót, sajnos.

Van egy festő, Füzes Gergely, aki nagyon szépen bánik a fényekkel, és jó ismerősöm. Tőle kaptam, kaptunk meghívót a Művészet és bor kiállításra, amelyet bizonyos Monterosa ügynökség szervezett, azzal a céllal, hogy egyetlen estén, vasárnap összevegyítsenek festéket, bort, zenét, gasztronómiát. Aki sokat markol, hátha nem fog keveset alapon.

Lehet, hogy a Greenpeace aktivistáinak következő célpontja a borágazat lesz? Bor és szemét titkos kapcsolata. Fekete Béla bácsi és Györgykovács Imre a Parker-fórumon. 97 pontos juhfark a láthatáron? A furmint az új chardonnay? A Dobogó Furmint a faltörő kos? Végül Bordeaux krémje kedvezményes áron, avagy miből spájzoljunk okosan.

Mikor keljen ki magából a lelkem mélyén lakozó Grétsy László, ha nem akkor, ha egy olyan borral találkozik, amelynek nincs valódi neve, ellenben a magyarországi forgalmazójának nevét viselő szőlőből készül, amiről a forgalmazó nem tud? Ez ugyanis kiváló alkalom egy kis nyelvészkedésre, a szó legszorosabb értelmében.

Don Szájmonról régóta készülök írni én, hiszen az egri feltörekvők egyik alapembere ő, aki majdhogynem áttekinthetetlen szortimenttel, ám árértékben egészen kiváló borokkal versenyez. Valahogy még sincs benne a fősodorban teljesen, részben tán azért, mert nem a legismertebb kereskedők forgalmazzák, így nem szalad bele a dolgaiba az ember nap mint nap.

Móri leánykánkkal összemelegedve kóstolgattunk meg jó néhány hete három pompás taljánt, és azért nem írtam meg sokáig egyébként kivételes élményeimet, mert bizakodtam, hogy sikerül összeszednem valamit a lenyűgöző Bruno di Roccát készítő toszkán pincészetről. Végül már AM kollégát is harcba hívtam pompás tájékozódó képességével egyetemben, de csak részsikereket arattunk. Így mindössze annyi biztos, hogy a Vecchie Terre di Montefili bora a legjobb cabernet sauvignon dominanciájú házasítás, amelyhez mostanában szerencsém volt.

A vakteszttel elméletben már leszámoltam, a gyakorlatban legalább havonta egyszer gyakorlom. Van, hogy nagyon okosnak érezzük magunkat utána, van, hogy magunkba roskadunk. Összességében azért inkább olcsó (akarom mondani, drága) játék felnőtteknek. A vakteszt lélektanához sajnos hozzátartozik, hogy sokkal nagyobb bátorság kell valamit dicsérni, mint szidni. Ennek eredőjeként többnyire a szar is megkeseredik. Ezúttal is sok szép kékfrankost véreztettünk ki, és tanulságként legfeljebb annyit mernék megfogalmazni, hogy Vesztergombi rulez.

Finom savú, karakteres, férfias 2006-os aszúkat látunk lelki szemeinkkel. Magunkévá tettük ugyanis a Tokaj Renaissance Egyesület hírlevelét, és hirtelen előreszaladtunk pár évet. Az idei hegyaljai szüretről nemrég sajátlag írtunk terjedelmes cikket, most azonban nemcsak két, hanem egyenesen tizenhét borászat véleményéről szerezhet tudomást a nyájas olvasó. Van, aki már befejezte, van, aki csak most kezdi a nagyját, s van olyan is, aki a jobb időkre vár. A nyilatkozók általában lelkesek, és nekünk tetszik, hogy nem futott el velük a ló.

Elveresedtünk alaposan mostanában, ezért szembemegyek a tendencióval hirtelen. Kóstoltam, azazhogy ittam jó pár fehéret az elmúlt egy-két hétben, köztük egészen finomakat is. És felbukkan egy majdnem új szereplő a Művelt Alkoholista horizontjának nadírján: a Patricius Borház.

Egy név, amelyet mindenki ismer, aki egyszer már ivott minőségi bort. Fogalom, a villányi triumvirátus legnagyobb ívet befutott tagja. Sztárborász, ha a bulvármédia szerint címkézzük fel. Egy sikeres, tudatos ember, amit én láttam belőle.

A villányi sztárborász arról volt híres, hogy a nagyok közül ő készíti a legfásabb, legtanninosabb, legkeményebb innivalókat. Ez a 2003-as évjárat óta a múlté. A paradigmaváltás első meggyőző előjelének a mester jelentékeny sikereket hozó syrah-ját indokolt tartanunk. Tarolt már az is, ám az abból az esztendőből származó, Magnifico néven válogatott merlot aztán mindenkit letepert, aki találkozott vele. Vagy majdnem mindenkit.

Csak most látom, hogy a Budapestre szakadt angolszászok kajablogjában (Chew.hu) - ami egyébként messze a legszínvonalasabb sajtótermék ebben a témában, jól mutatva az angolszász sajtó szupremáciáját - éppen rácsodálkoznak Takler Ferenc kannás boraira. Egy-két éve még magunk is gyakran benéztünk a mérsékelten szellemes nevű újlipótvárosi El Hordó borkereskedésbe, ahol meglepően keveredik a minőségi és a mennyiségi (kannás) borkultúra, és ahol gyakran megfordult maga a szekszárdi mester is.

E heti maratonetapom laza, nyáresti galoppnak ígérkezett. Taklerék és Jandlék jeles kékfrankisták, sőt, Taklerék az abszolút élvonal, papíron. Ám most nagyon alám tettek. 

Nem kell seggre esni, ha kinyitnak egy toszkán bort, mondja a nyájas-patrióta olvasó, és igaza van, annak ellenére, hogy Piemontban nemigen termelnek toszkán borokat, s bizony akadnak köztük egészen meggyőzőek is. Rosszak dettó. Akár Piemontban, akár Toszkánában. A kultpincének számító Tua Rita Perlato Del Boscója utóbbiak közé tartozik.

Voltunk Tokajban a minap, pontosabban Tarcalon és Bodrogkisfalud határában, meg számos dűlőben Teréziától Sajgón át Barakonyiig, megnéztük, mit művel mostanában a Degenfeld és a Patricius, végül pedig vetettünk egy pillantást Bárdos Sarolta és Molnár Péter közös Nobilisére. Minderről írtunk egy féllaikus nagyriportot, amely Index anyánkon olvasható. Már csak az igen szépre sikerült képek végett is érdemes beleklikkelni. Egyébként a Degenfeld 2004-es Andantéja, továbbá a Patricius teljes 2000-es évjárata változatlanul lenyűgöző. Kellemes meglepetés még a Degenfeld 2002-es 3 puttonyosa is.

A Wine Spectatorben szárnyal az Oremus és a Chateau Pajzos, és végre sokunk kedvence, a Mandolás Furmint is képbe került. Elárverezték Chirac repipia-gyűjteményét, amit még párizsi polgármesterként kuporgatott össze. A bevétel: egymillió euró. És a franciák ismét pofára estek. Kalifornia már megint cipóra verte Bordeaux-t.

Néhány hónapja osztottam ki vörösborvonalon az első tízest – nem mintha az osztályzat lenne a legfontosabb, hanem hát maga a bor –, s önéletrajzi elemekben bővelkedve azóta is úgy gondolom, az a bizonyos volt életem legfelemelőbb borkóstolásainak egyike. Persze van a glóbuszon sokféle fontos vidék, amelyeket eddig nem ismerhettem meg behatóan, mégis bátorkodom állítani – immár tehát alakuló saját tapasztalatokra támaszkodva is –, hogy egyebek közt nebbiolóból készülnek a világ legjobb vörösborai. Mivel ugyanakkor a hivatkozott tapasztalatokat pusztán a hitelesség végett is célszerű bővíteni, a tudást mélyíteni, ezért felkészült barátunknak köszönhetően újabb Piemont-kört szerveztünk a minap. Mindnyájunk épülésére. Mindazonáltal a múltkori kulturális sokk ismétlődése elmaradt. Talán, mert a pompás előzmények miatt a várakozásaink is nagyobbak voltak. Soha rosszabbat, amúgy. Bónusz: végre megértettem, mitől király Angelo Gaja.