Ha megkérdeznék a kedvenc szőlőfajtámat, gondolkodás nélkül rávágnám: a syrah az. Karakteres, szép borokra képes hűvösebb és melegebb klímákon egyaránt, Egertől Villányig, a Rhone völgyétől a Barossa-ig. Ezt a változa- tosságot tükrözendő, három kontinensről kóstoltam meg négy tételt, különböztek is rendesen, ahogy kellett. A közös nevező talán csak a magas savtartalom volt, összetéveszteni vakon sem lenne könnyű őket. Majd ekkora szórást mutattak a zárásmódok terén is, két palackot közepes, illetve hosszabb, de minőségi parafa zárt, egyet csavarzár, és egyet egy elsőre rettenetesen gagyi préselt dugónak tűnő valami, amiről a feliratot is elolvasva kiderült, hogy korántsem gagyi, hanem egy modern DIAM. Ez parafából készül ugyan, de spéci eljárással kezelik, így garantáltan TCA-mentes, azaz nem okozhat dugósságot, ráadásul konzisztens áteresztőképességű dugókat eredményez, így a palackvariációt is csökkenti. Bizonyára működik, megcáfolni nem tudom, ez a palack hibátlan volt.

Ez volt az egyik legmegnyerőbb bor, ami mostanában a poharamba került. És grúz. Grúzia szőlészeti hagyománya bármely más országénál messzebbre nyúlik, és most próbálnak betörni a nemzetközi piacra. A páratlan gazdagságú őshonos fajtaválaszték mellett Grúzia nagy erősségét a hagyományos borászati módszerek jelentik. A fehérborokat – amelyek itt történelmileg fontosabbak, mint a vörösek – rendszerint héjon erjesztik, gyakran nagy agyagamforákban, amelyeket kvevrinek hívnak. Az amforákat a földbe ássák - ez a létező legjobb hőmérsékletkontroll. A bort több hónapos héjontartás után fejtik le. Addigra mély borostyánszínt kap, és az igencsak egyedi illat lehullott almára, fűszerekre és meleg élesztőre emlékeztet. Bármennyire idejétmúltnak hangzik ez a módszer, számos, természetes bor készítésére törekvő nyugat- és középeurópai borász alkalmaz amforákat, pl. Sepp Muster Ausztriában és a híres Joško Gravner Olaszországban.

Vajon mekkora a valószínűsége annak, hogy az embernek egyik nap ötöse van a lottón, másnap pedig benyit hozzá a félmeztelen és kissé részeg Scarlett Johansson egy üveg Hennessy XO-val a kezében?

A zweigeltek után néhány nappal kékfrankosokat kóstoltunk: osztrák-magyar örökrangadót játszottunk ezzel a fajtával is. A mérkőzés a Drop Shop borbár pályáján zajlott, ahol a most zajló októberi párbaj résztvevőit teszteltük, megerősítve a magyar csapatot néhány rutinos, de még öregnek semmiképp sem mondható sztárral. Ennek ellenére az ellenfél lényegesen jobban szerepelt ezen meccsen, mint Londonban. Sajnos, egyértelmű volt az osztrák fölény: átlagpontszámban épp egy alkesz pontot vertek ránk a sógorok, ami azért bizony nem kevés. Még szerencse, hogy viszonylag szűkebb körben voltunk, így talán nem lesz akkora visszhangja a dolognak. Három száj, hét blaufränkisch és tíz kékfrankos: aki nem hiszi, akár utána is járhat.

Édes bort inni jó, erről nem is kellett győzködnöm kóstolótársaimat, mikor a napokban felmerült, hogy a fenekére nézzünk egy adag féltve őrizgetett mini palacknak. Azt nem állítom, hogy olyan gyakorisággal fogyasztjuk őket, mint más borfajtákat, és ezzel talán mindenki így van, de most is, ahogy majd minden alkalommal, azzal álltunk fel a végén, hogy ihatnánk ilyeneket gyak- rabban is. Mert egyszerűen finomak, csúsznak vészesen, talán nincs is hasonló kóstoló, ahol ennyire felesleges kitenni a köpőedényt.

A szombati posztban ismertetett londoni osztrák-magyar bemutatón részt vett a magyar borok iránt őszintén érdeklődő, és azokat elég jól ismerő Isabelle Legeron MW. Isabelle Legeron az első francia nő, aki Master of Wine címet szerzett, és ő volt a „háziaszonya” a Travel Channel ’Journey into Wine’ sorozatának, amely Magyarországgal is foglalkozott. Az alábbiakban Mlle. Legeron összegzése olvasható a londoni bemutatóról (az édes-körről lemaradt).

A borvilág wunderkindjei közül az egyik a szomszédunk: Ausztria. A vöröseknél világszerte jóval kevesebb hájpolásban részesülő fehér oldalon az utóbbi öt év talán legnagyobb áttörése az osztrák zöldveltelini, ami úgy vált divatossá és közkedveltté, hogy közben nem ment le kutyába. Wachau az elmúlt évtized során kötelező tananyag és tájékozódási pont lett, és az osztrák kékfrankosnak is van esélye a burgundi vonalon lopakodva világkarriert befutni. Nyilvánvalóan jó volna, ha a csillámporból ránk is ragadna valamennyi. A személyes véleményem az, hogy általában véve az osztrák bor messze előttünk jár, de ez nem jelenti azt, hogy lehetetlen volna itthonról olyan kisebb csodákat csokorba szedni, amelyek egy kóstoló erejéig megtéveszthetik a gyanútlan szemlélőt. Hál' istennek, úgy tűnik, Londonban most sikerült.

A világ legjobb zweigeltjeiért nem kell messzire menni: a Fertő-tó környékén akár meg is lehet állni. Kitaláltam, hogy a legjobb hazaiak mellé odateszek két komoly osztrák versenyzőt, meghívom blogger borbarátaimat, nem árulva el nekik előre, hogy mit kapnak majd vakon poharukba. A kóstoló után néhány nappal én újra megvizsgáltam a gondosan elmentett maradékokat, így kiegészítve a vakteszt eredményeit egy alaposabb, zavartalan visszakóstolással. A legnagyobb meglepetést a belövőbornak túl jó, érdekes illatú, gyümölcsös, könnyed, mégis tartalmas Matias Zweigelt okozta, aki mindenkinél megkapva a hat pontot, szemtelenül a mezőny közepére ugrott. Azonban mivel belőle nem mentettem el, így részletesebb leírást most nem adok róla. A többi bort toplistásan haladva a hetediktől a világbajnokig, az izgalmakat a végsőkig fokozva közlöm a hajtás után.

Néhány héttel ezelőtt kaptunk egy fotót Ausztráliából, amely rádöbbentett bennünket arra, hogy külföldön élő olvasóink, barátaink miért panaszkodnak a számukra is elérhető magyar borokra. A polcon az Egervin Bikavére és a Kunsági Kadarka mellett a Hungarovin St. Stephan's Crown aszúi szerepeltek. Hogy mi jut ki külföldre, az nyilván egy összetett döntési folyamat függvénye, amiben a minőség nem az egyetlen tényező, sőt talán nem is meghatározó. De azért mégis szomorú, hogy a mi saját egri bikavér vagy aszú képünktől ilyen távol eső borok képviselnek bennünket. Mindenesetre megkértük olvasóinkat, hogy küldjenek fotókat külföldi áruházak, borkereskedések polcain található magyar borokról. Most ezekből válogatunk. 

Bármely rajongói fórum ösztönösen arra törekszik, hogy terjessze a mémet, azaz esetünkben, hogy a borozás iránti szenvedéllyel másokat is megfertőzzön. Ennek tagadhatatlanul fontos eleme a verbális násztánc, de a lényeg mégiscsak az anyag maga, amitől belázasodtunk. Ebben a rovatban olyan borokat ajánlunk, amelyek megérik az árukat, beszerzésük viszonylag könnyen megoldható, és fogyasztásuk legalább hőemelkedést eredményez. A számuk szerencsére töretlenül nő, és az általunk felsoroltakon kívül minden bizonnyal akadnak még bőven kellemes meglepetések, de ezek azok, amelyekért per pillanat tűzbe tennénk a kezünket. Örök hála minden borásznak, aki hajlandó/képes baráti áron minőséget nyújtani!

Balogh Zoltán, a Somlói Apátsági Pince tulajdonosa (és visszatérő vendégszerzőnk) a saját oldalukon foglalta össze a természeti katasztrófa Somlót érintő következményeit. Mivel ez egy olyan kérdés, amely sokunkat foglalkoztat, engedélyt kértünk és kaptunk a másodközlésre. Az alábbiakban Balogh Zoltán összefoglalóját olvashatják.

Az Ajka melletti környezeti katasztrófa hírét hallva óhatatlanul az járt a fejemben, miközben ezt a palackot nyitottam, hogy remélem, a szörnyű pusztítás nem ért el a szőlőültetvényekig. Nagy rajongója vagyok a somlói boroknak. Szeretem ásványosságukat és erőteljes struktúrájukat. A somlóiak a terroir-jelleget legtisztábban mutató borok közé tartoznak egész Európában, és rendkívül izgalmas ételpárosításokhoz adnak lehetőséget. Mindazonáltal Somló fejlődése az elmúlt egy évtizedben lassú volt. A területek szétaprózottsága, valamint Somló szerény piaci súlya miatt nehéz dolga van a most induló termelőknek. Györgykovács Imre, aki kétségtelenül borászsztárnak számít Magyarországon, alig több mint 1 hektáron dolgozik, és ez igencsak csekély mozgásteret biztosít akár a befektetések, akár az alapanyag válogatás szempontjából.

Megjelent a Gambero Rosso Vini d'Italia 2011-es kiadása. Az aktuális kötet minden korábbinál kövérebb: a szerzők 2350 pince 20 ezer borát értékelik. A megtépázott nimbuszú (l. Elvált a csiga a ráktól), de változatlanul legismertebb olasz borkalauz három pohárral (Tre Bicchieri) értékeli a legjobbakat. Néhány éve még a hárompoharasságnak komoly presztízse volt: a felajzott vásárlók pillanatok alatt kisöpörték a készleteket. Ez a szerencse már aligha fenyegeti a 2011-es kiadás mind a 402 hárompoharas borát, viszont az az 52, amelyiknek az ára 15 euro alatt maradt, még reménykedhet. A régiók versenyében Piemonte az első 81 hárompoharassal, második Toszkána 69-cel, harmadik Veneto 35-tel. A teljes listára még várni kell (bár már szivárog), a kategóriagyőzteseket viszont nyilvánosságra hozták (l. a hajtás után).

Középiskolásként még hittem abban, hogy lehet valaki mázliból is a világ legjobbja. Hogy a körülmények szerencsés együttállása, vagy éppen a vetélytársak hiánya adott esetben mindent megmagyarázhat. Emlékszem, nem nagyon kedveltem Schumachert, aki akkoriban már több világbajnokságot is nyert, ahogyan később a karrierjét kezdő Roger Federert sem, és könnyebb volt így. Ma már úgy látom, ha valakinél 7 éven, vagy 16 Grand Slam-tornán keresztül nem akad jobb a világon, arra nincsen semmilyen mentség. Ha egy borvidék évszázadokon át a világ tetején terül el, arra suta egyszerűsítés annyit mondani, hogy „jókor volt jó helyen”.

Mégiscsak volt valami értelme az idétlen pöttyöknek, ha nem is úgy, ahogy azt megálmodói gondolták. Annak idején ugyanis többen felkaptuk a fejünk a szentgyörgy-hegyi terroirt hűen tükröző sangiovese felbukkanására. Tényleg csak bukkanás volt, hiszen – alighanem ennek köszönhetően is – igen gyorsan elfogyott az addig ismeretlen pince „extraszűz” bora, ami persze 284 palackos mennyiségnél azért annyire nem megdöbbentő jelenség. A következő évjáratot és a borok mögötti embert, Török Csabát most szeptemberben a Várban ismerhettem meg, már csak ezért is érdemes volt kimennem.

Amikor 2004-ben megvettem az első brit Decantert, és ezzel átbucskáztam az érdeklődést a sznobériától elválasztó küszöbön (egy palack jó bor árát áldoztam be, hogy elérhetetlen borokról fantáziáljak), rögtön találtam egy cikket, amely megtestesítette mindazt, amit nem szeretek a borsajtóban. Az írás a francia hegemóniáról szólt, arról, hogy jöhet bár az újvilág, a fajtaborok, az áttekinthetőség és a hiperes szőnyegbombázás, az ezer terroir országát sárgafarkúak le nem győzhetik, a franciák alsópolcban is istenkirályok. Aztán a MA első éveiben sokat recenzáltam a terroirról, és szívesen poénkodtam a languedoci borterroristákon. Mindez már a mélymúlt, mert egy baráti szerencsének köszönhetően bepillantást nyerhettem Franciaország tyúkszaros hátsóudvarába, ahonnan mindig rossz hírek jönnek, és ami egyúttal Bordeaux sötét titka, a mélyvörös árnyalat és az irdatlan mennyiség forrása (állítólag), és most már elhiszem azt, ami ellen 2004-ben minden idegszálammal tiltakoztam.

2005 nem volt az a kifejezetten jó évjárat Magyarországon. Még élénken élt bennünk a forró 2003-as év emléke - ami minden korábbinál sikeresebben szolgálta ki a koncentráció bűvöletében élő közízlést,  de nem csupán nagy, hanem tényleg kiváló borokat is szült -, amit sem a rákövetkező gyenge év nem közelített meg, sem az azt követő, szóban forgó ötös. Utóbbi mégis produkált meglepően jó borokat, például Palack kolléga év eleji mini kékfrankos szériáját olvasva nyoma sincs panasznak, a Csányi tiló két villányi presztízsbora egyenesen remekelt egy éve, sőt még egy kilenc pontos pinot noir is becsúszott Etyekről az év elején (némi visszhangot szülve). És hogy syrah-ból készült-e igazán jó ebben az évben? A Bock nagyon tetszett anno, itt pedig nemrég határozottan jól szerepelt, bizakodva tettük hát oda egy külföldi nagyágyú mellé.

Nekünk van valamilyen elképzelésünk arról, hogy milyen a magyar bor, és ezt az elképzelésünket általában a kedvenc borászataink és a kedvenc boraink határozzák meg (gyakran igencsak kisszériás és/vagy drága borok). Hogy külföldön mit gondolnak rólunk, azt viszont az határozza meg, hogy az ottani boltokban, kereskedésekben mi kapható. És külföldön élő olvasóink, barátaink gyakran panaszkodnak, hogy szégyellik magukat a magyar borok miatt, mi meg csak hümmögünk és a vállunkat vonogatjuk, nehéz átérezni a gondjukat. Most kaptunk egy fotót Ausztráliából, Sidneyből, ami azonnal világossá teszi, hogy hol van a kutya elásva. A kép tanúsága szerint még mindig az Egervin Bull's Blood országa vagyunk, és nem a St. Andrea Merengőé vagy akár a Thummerer Bikavéré. A fehér oldalon pedig a Hungarovin St. Stephan' Crown aszúi képviselnek bennünket, és nem a Disznókő vagy az Oremus.

Ez az a cím, amire fölkapjuk a fejünket, és a mitikus Romanée-Conti név miatt talán akkor sem horgasztjuk le, amikor a hír végére érve ismét kiderül, hogy nekünk ehhez semmi közünk. A különleges helyzetért a svéd állami alkoholmonopólium, a Systembolaget sajátos működési mechanizmusa a felelős. Svédországban alkoholt kiskereskedelemben csak a Systembolaget forgalmazhat. A Systembolaget fix árréssel dolgozik (palackonként 3,5 svéd korona plusz a beszerzési ár 19 százaléka), így az olyan borok esetében, amelyeknek az ára a megrendelés és a piacra kerülés közötti időszakban megemelkedik, előfordulhat, hogy a svéd ár jelentősen alacsonyabb lesz, mint a szabadpiaci.

Pálos Miklóst és az ő Borműhelyét már legalább kétszer felfedezték nálunk itt az Alkoholistán, így én erről már lekéstem rendesen. Mikor először kóstoltam a borait, 2006-os kékfrankos válogatása, a De Facto tetszett a legjobban. Úgy voltam vele, hogy ezt a bort majd egyszer otthon alaposabban meg kell vizsgálnom, ám ez valahogy jó társaságnak hála mindig elmaradt, miközben három palackos készletem 66 százaléka igen jókedvűen elfogyott. Az utolsó palackot már csak magam miatt is muszáj dokumentálnom, melléraktam az épp most polcokra kerülő 2008-as Rokka Kékfrankost, elővettem kedvenc górcsövemet és behelyeztem alá a butéliákat.

Matt Kramer legújabb cikkében arról ír, hogy a röhögés kerülgette, amikor egy fiatal blogger az idősebb borírókat arra szólította föl, hogy vonuljanak vissza, hiszen tudományosan megalapozott tény, hogy az érzékeink, beleértve a szaglást és az ízlelést az életkor haladtával tompulnak. Azaz sarkítva: az öregek a szó szoros értelmében nem tudják, miről beszélnek. Kramer szerint a felszólítás azon az elhibázott premisszán alapul, miszerint a borbíráló, boríró, borblogger legfontosabb erénye érzékszerveinek élessége. E közkeletű tévhit kialakulásában Kramer szerint a borírók is vétkesek, mivel kóstolási jegyzeteket készítenek, és ezekben a kóstolási jegyzetekben az olvasók nyomásának engedve illat- és ízjegyeket sorolnak föl. A cikk végére érve én inkább a számat tátottam, mint röhögtem: nem is olyan régen a pontozás volt össztűz alatt, most meg a kóstolási jegyzeteket kellene kiönteni a fürdővizzel?

Sokszor és sokan felvetették már itt az Alkoholistán, hogy a magyarországi borágazat számos problémája miatt képtelenek vagyunk az eredményes versenyre az Európai Unió régebbi tagállamaival szemben. Sokan megállnak ott, hogy még mindig túl sok a pancsolás, túl kevés a minőségi borászat. Gyakran hallom a szakmában, hogy az Unió fojt meg minket, hogy az eredménytelen bormarketing a hibás stb. Nos, azt gondolom, a bajainkért egyedül mi vagyunk a felelősek. Nem szakmai, hanem nemzeti szinten.

Azt talán kijelenthetjük: Brüsszelben senki nem úgy ébred egy EU parlamenti vitanap vagy bizottsági ülés előtt, hogy akkor ma tönkreteszem a magyarokat. De az is igaz, hogy a többi bortermelő országban bizony ébrednek úgy fontos emberek, hogy inkább a magyarok vesszenek, mint mi. És innentől csak lobbi és nemzeti stratégia kérdése az egész.