Júniusi francia szemlénket nem bonyolítjuk túl: teljes egészében a 2009-es évjáratnak szenteljük. Alapot az RVF 2010. júniusi számának több mint 200 oldalas évjárat-elemző melléklete szolgáltat ehhez. Külön-külön megyünk végig az egyes borvidékeken, majd az évjárat rövid leírása után az RVF által kóstolt 2100 tételből kiemelünk néhány említésre méltót. Szemlénk első részében Elzász, Bordeaux, Champagne és Korzika kap helyet, a másodikban Burgundia, Jura-Savoie, Languedoc és a Loire völgye, végül Provence-ról, a Rhône völgyéről, Roussillonról és a Dél-Francia borvidékről emlékezünk meg a harmadik részben.

A május gyakorlatilag szinte csak esős napokkal telt el Ostoroson, a június végre meghozta a várva várt napsütést és jó időt. Május eleje óta 215 mm csapadék esett, ebből 103 mm a május 6. és 16. közötti tíz napban. A szőlő egyelőre jól viseli a sok esőt, az Ostoros-patak már kevésbé: többször is közel került a kiöntéshez. A hirtelen lezúduló víztömegek a dűlőutakat sem kímélték, több helyen munkagépekkel kellett helyrehozni a károkat.

Az utóbbi hetekben-hónapokban igencsak föladta a leckét nekünk az időjárás. Májusban alig akadt esőmentes nap, sokszor kellett bánatosan hazakullogni pár órányi munka után, hogy aztán percenként az ablakra és a radarképre bámulva főjek magamban, hogy megint egy nap kimarad a munkából. Más ez a pihenés, mint a téli nyugalmas időszakban. A romba dőlt házakat, elöntött szántókat elnézve persze egy szót sem szólhatunk, errefelé ilyen katasztrófa azért nem történt, áll még a zászló. A tényekre kanyarodva, 240 mm esett le májusban, amire nagyon régen nem volt példa. Szomszédunk 1982 óta hivatalos csapadékmérőállomást működtet (télen ki kell olvasztani az edénybe esett havat), azóta ez a rekorderedmény, kiugróan. Sok olyan év volt, amikor ennek a mennyiségnek még a duplája sem esett le 12 hónap alatt! Olyan pincék is beáztak, amik eddig még sosem (nekünk mázlink van, csak kis csöpögés volt), a pincefalu kis szerpentinjein még most is patakocskákat formálva indul meg a tenger felé a mindenfelől kiszivattyúzott égi áldás.

Idén harmadik alkalommal rendezték meg a Pannon Borrégió TOP25 borversenyét, ami a régió négy borvidékének - Pécs, Szekszárd, Tolna és Villány - közös megmérettetése. Nem sok hiányzott hozzá, hogy közelebbről megnézhessem a versenyt, ám a végén be kellett érnem a pénteki budapesti kóstolóval. Az időjárás, a helyszín, a népsűrűség és a megvizsgálandó borok száma ideális volt. Nem volt túl meleg, az Ybl Palota fedett belső udvara levegős és tágas, túl sokan sem özönlötték el a helyet, a huszonöt tétel pedig pont annyi, hogy a bőség és a befogadhatóság jóleső érzetét egyszerre keltse az emberben. Ami a borokat illeti, az abszolút papírforma érvényesült, ahogy a párhuzamosan zajló brazil-portugál meccsen sem született meglepetés.

Ha Felvidék, akkor Bott Frigyes - vágja rá a rendesen művelt magyar alkesz, és ez így is van jól. Stabilan a második helyen azonban ott van a Strekov 1075, azaz Sütő Zsolt és Melecsky Tibor Kürtről. Bár mostanában nem sokat hallani róluk, sőt a Terroir Clubban sem kapható éppen (?) egy boruk sem, én most döntöttem úgy, hogy megnézem két korábban vásárolt palackomat tőlük. Jól tettem.

Tucatnyi brunello szerepel a kezembe vett listán, a nevek némelyike ugyan ismeretlen, ettől a borsortól izgalmasabb dolog mégsem ugrik be hirtelen. A borok dekanterekbe öntve várják a bevetést, a szellőztetés részleteiről érdeklődve felvillanyozódok, amint kiderül, hogy a házigazda Suhayda László az az ember, akit nem tudnék kiakasztani gyakran fárasztó levegőztetési mániámmal: a borok már előző nap ki lettek nyitva és kaptak egy kis leöntést, majd órákkal a kóstoló előtt még dekanterekbe is átkerültek. Persze a brunello hosszan eltartható bor (akinek ismeretlenül cseng a név, íme egy bevezető), meglepő lenne, ha ez az előkészítés megviselné. Igazság szerint a megkívánt jónéhány évnyi palackérlelést így sem lehet helyettesíteni, az aktuális borok ráadásul fiatalok, egyik felük sima, másik Riserva, mindkét kategória a legfrissebben piacra került évjáratot képviseli, ez 2005 előbbieknél és 2004 utóbbiaknál. A hamarabb fogyaszthatókkal is éveket érdemes várni, az izmosabb példányokkal pedig még többet.

A legfrissebb és a nyolc évvel ezelőtti legelső Hilltop Prémium Chardonnay-t kóstolhattam össze a pincészet jóvoltából. A Prémium sorozat a Hilltop saját telepítésű  neszmélyi ültetvényeinek válogatott terméséből készül. A chardonnay szűztermése a nem éppen kiemelkedőnek számító 2001-es évjáratból származik, határorozottan emlékszem, vagy hét évvel ezelőtt kóstoltam is a virgin vintage felirattal büszkélkedő bort. Azt azért nem állítom, hogy még most is itt érzem számban az ízét, azonban ki merem jelenteni, hogy hasonló élményt adott akkor, mint kisebbik testvére most.

Adelaide-től mintegy 120 km-re északra fekszik a Clare Valley (a második pötty Adelaide fölött), ez az elzártabb, ausztrál léptékkel mérve kisebb borvidék. Az egyedi, száraz rizlingjéről (illetve shiraz és cabernet borairól) ismert régió rejti az egyik legmagasabban jegyzett ausztrál borászatot, a misztikum homályába burkolózó AP Birks Wendouree Cellars-t. A weboldalt ne keressük, mint olyan, nem létezik, a pince egyébként látogatókat is ritkán fogad, a kis volumenben készülő borokhoz pedig csak a levelezőlistás ügyfelek juthatnak hozzá. Erre a várakozó listáról lehet felkerülni, a folyamat kvázi kihalásos alapon működik. A másodlagos piacról, aukciókról viszont - magasabb áron persze - többé-kevésbé beszerezhetők a borok (Európában inkább kevésbé, ha egyáltalán).

Átalakult a 7x7: új nevet kaptak a hetes csoportok, a 2006-ban még keményfedeles, igényes, színes könyv mára spirálkötésű kóstolófüzetté fogyott, a négy évvel ezelőtti kezdőcsapatból 24-en voltak ott az idei szombaton is a Festetics Palotában. Keresd A Bort - így nagybetűkkel - ez volt az esemény és a kóstolófüzet címe. Érezhetően kevesebben voltunk, talán mert az első 7x7 óta több rendezvény is követte a jó példát: már nem egyedülálló, hogy a belépő áráért szabadon lehet kóstolni. Szóval, tolongás nem volt; viszont meleg, a két kisebb teremben levegőtlenség és emberszag, illetve sokszor élvezhetetlenné felmelegedett borok azonban igen. A lelátóról persze könnyű kiabálni, de egy levegősebb, tágasabb helyszínt és egy borhűtős szponzort nagyon el tudnék képzelni, megérdemelné az alkalom.

Királyudvar évjáratbemutatón jártunk Octopus kollégával tegnap este. Anthony Hwangtól hallhattunk a birtok céljairól, a folyamatban lévő biodinamikus átállás tapasztalatairól és az új évjárat borairól. Természetesen meg is kóstolhattuk őket néhány régebbi társaságában mindkettőnk nagy örömére. Én inkább futó benyomásokat rögzítettem, Octopus bővebben és a szó mindkét értelme szerint is pontosabban jegyzetelt. Udvariatlanul kezdem én, majd következnek szerzőtársam plasztikus leírásai.

Foglaljuk össze, mit is tudunk, hogyan áll a mi kis osztályharcunk. Egyrészt vannak a lelketlen verseny- vagy fesztiválborok, amelyeket ravaszul úgy raknak össze a sunyi profitborászok, hogy első szippantásra kiugorjanak a pohárból, rávessék magukat a delikvensre, legyen az kiköpött mintáktól megfáradt, rutinosan fásult szakkóstoló vagy hangos csettegések kíséretében nagyképűen szürcsölgető, alkohomályos, taplónyelvű borsznob. Ezekből az álnok italokból az óvatlanok számára fél deci még szép és kívánatos, másfél deci környékén azonban csúnyán szétmázolódik az alapozó, kikandikál a farkasszőr a báránybőrből, pixeleire hullik a fotoshop.

Amióta ismerem Roland Velich blaufränkischeit, hajlamos vagyok szigorú és igazságtalan lenni a saját kékfrankosainkkal szemben. Ez így nem pontos, bármely kékfrankossal szemben (a Vievinum Blaufränkisch-bemutatóján a 2007-es Moric Neckenmarkt után minden savanyú vagy édes, de főleg durva volt). Nem hiszem, hogy bárki más akárcsak a közelébe jutott volna annak, hogy a fajtában rejlő lehetőségeket ennyire tisztán lássa, és bontsa ki (talán Uwe Schiefer lehet látótávolságban). A Moric-borokat burgundiasan világos szín, különösen gazdag, florális, gyümölcsös aromák és magasfokú szerkezeti kifinomultság jellemzi. Lassan egy éve készülök arra, hogy a magyar borászatot rendkívül jól ismerő, és nagy rokonszenvvel követő Velichet egy „szeminárium” erejéig Magyarországra csábítsam. Erre talán még idén nyáron sor kerülhet, és akkor a mi kékfrankosaink legjobbjait is szeretném neki megmutatni. A potenciális jelöltek egy jelentős hányadát még decemberben kóstoltam meg, de hosszú volt a nyomdai átfutás.

Vébé- és kánikulakompatíbilis tartalommal lepjük meg az olvasót, miszerint sörözünk. Német és belga tételek, egy kis stílusgyakorlat, bevezetés a minőségi sörözésbe. Túravezető: Nagymarosy András. Az eredmény: több mint kielégítő.

A véletlen hozta így, épp a közelmúltban sikerült nyakára hágni egy palack bűnös bornak, amely hasonszőrű társaival egyetemben sikeresen kiakasztotta a Pannon Bormustrán bíráló lengyel barátunkat. A bor a hazai csúcsmerlot-k prominens képviselője, Takler Primarius-nak hívják, bemutatásra nemigen szorul. A hedonista sorba állt, mikor a stílust osztották, ennek előnyeivel és buktatóival együtt is sokra vitte eddig, az aktuális 2006-os évjárat nyolc pontot ígért, majd be is váltotta, és a Pannon Borrégió TOP 25-be is bekerült 2009-ben. 

Az ajánlólevél tehát meggyőző, mi is kíváncsiak voltunk a borra. Egy újvilági, konkrétan chilei merlot adta a felvezetést, ami ugyan szolidabb árfekvésbe esik, de támpontnak tökéletesen megfelelt. Ha arra tippelne valaki, hogy alig lehetett őket megkülönböztetni, nagyot tévedne.

Az alábbiakban Wojciech Bonkowski válasza olvasható a Magyar kórság című poszthoz érkezett kommentekre:

Köszönöm az írásom kapcsán érkezett hozzászólásokat. A XI. Pannon Bormustrán bemutatott borok némelyikével kapcsolatos kritikai észrevételeim a magyar borok iránti őszinte elkötelezettségemből fakadtak. A kommentekben több érdekes szempont is felmerült. Magyarország éghajlatának Burgundiáéhoz való hasonlítása nyilvánvaló egyszerűsítés volt; mindannyian tudjuk, hogy Villányban a napsütéses órák száma és a hőösszeg magasabb, mint Blagny-ban. De ezt a tényt veszélyes hiba volna felhatalmazásként értelmezni a lehető legerősebb borok készítésére. Vannak olyan hozzászólások, amelyek Magyarország számára követendő példáként említik Colchaguát, Barossát, sőt az amaronét. Először is nemzetközi szemszögből azt mondhatom, hogy a magyar amarone senkit nem érdekel. A külföldiek, beleértve azokat is, akik a magyar borokhoz hozzám hasonló rokonszenvvel közelítenek, a helyi terroirt és a szőlőfajtákat természetesen kifejező, harmonikus, frissítő és egyedi borokat várnak Magyarországtól. Az előző mondatban szereplő valamennyi jelző éppen az ellenkezőjét fejezi ki annak, amit a Bock Libráról vagy a Takler Primariusról el lehet mondani.

Beszivárgott hozzánk a 2010-es Pannon Bormustra végeredménye. Az eredményt kisebb vihar előzte meg, az egyik zsűritagnál a sokadik „ihatatlan” vörös után elszakadt a cérna. Bońkowski bírálatának fényében lehetetlen nem rácsodálkozni, hogy Villány, Szekszárd és a nemzetközi fajták mindent letaroltak. Nemhogy nincs egyetlen kékfrankos vagy kadarka a vörös csúcsborok között, de pinot is csupán kettő, abból az egyik villányi. Újabb érdekes tény, hogy akad egy-két nagy visszatérő: a 2006-os Takler Bartina tavaly is nyert, a 2006-os St. Andrea Merengő úgyszintén, sőt a 2007-es Merengő is, csak akkor még Paptagnak hívták. A borhamisításért elmeszelt Vincze Bélának szintén kijár a nagy visszatérő cím: két 2008-as bora is csúcsbor lett, és ezzel az eredménnyel összesítésben a dobogó harmadik fokára állhatna fel. Amennyire mindent visz Dél-Pannónia vörösben, annyira egyértelmű Tokaj fölénye száraz fehérben. Na jó, csak vicceltem. De tényleg, mi történhetett? Mégsem olyan jó a tokaji száraz furmint? Az ászok nem indultak? Ezek után már nem is annyira meglepő, hogy az édesborok mezőnye kimondottan szárnyszegett, a nagynevek zöme hiányzik.

Nem ismerek magyar borokkal rendszeresen foglalkozó külföldi szerzőt, aki Wojciech Bońkowskinál mélyebben ismerné a borainkat és borászainkat. Nem válik dicsőségünkre, de a net felől nézve valószínűleg ő a legfontosabb idegennyelvű kritikus információforrás a magyar borok vonatkozásában. Június 5-i bejegyzésében a XI. Pannon Bormustra tapasztalatait összegzi, és egy számára kétségbeejtő tendenciára figyelmeztet: a legdrágább magyar vörösborok némelyike arról árulkodik, hogy vezető borászaink a klimatikus adottságoknak fittyet hányva nagyobb, hordósabb és édesebb borokat akarnak készíteni, mint a chileiek a Colchagua-völgyben vagy az ausztrálok a Barossa-völgyben.

Se szeri, se száma a világban a bordeaux-i mintára készített házasításoknak, úgy tűnik, a nagy vörösbor megalkotásához továbbra is jól bevált receptnek számít a cabernet szőlőcsalád alkalmazása. A végeredmény ritkán közelíti stílusban a fajták őshazában produkált borait, de én most kettővel is talál-koztam, amely határozott rokonságot mutat a nagy Chateau-k produktumaival.

A dél-afrikai Capaia létrehozásakor egy csúcs bordeaux-i blend megalkotása lebegett Von Essen báró szeme előtt, az álom megvalósításában az Ornellaiánál nagy sikert elért Gál Tibor is részt vett. A bor itthon is kapható, nagy izgalommal estünk neki, meg is felelt az elvárásainknak - ami az előző évjárat szereplésének fényében nem annyira meglepő. Erősen hozta a dél-afrikai vörösboroknak felhánytorgatott jellegzetes füstszerű aromát (lásd a burnt rubber issue), de ezzel együtt is remek bor. Jancis Robinson valamiért nem igazán lelkesedett múltkor a Gere Koparért, minket viszont lehengerelt, remek formában találtuk. Ahogy másnak is tetszett már, sőt nem az volt egyetlen alkalom.

Ha hihetünk a borgenealógiának, az LBV (Late Bottled Vintage ~ késői palackozású évjáratos portói) mint fajta éppúgy a véletlennek köszönheti létét, mint maga a faj, a portói. Valamikor a 60-as évek elején történhetett, hogy az eredetileg Vintage Portnak szánt tételeket  kereslet hiányában nem palakozták le a szokásos két év után, hagyták, hadd kallódjanak a hordók még évekig elfeledett pincezugokban. Kóstolva a borokat rájöttek ők is, amire már annyian: a hagyomány inkább lehetőség, mint szentírás, és új stílust teremtettek. Sajnálták kiönteni, úgy látszik.

Hiába nem akar egyelőre elkezdődni a nyár - időjárás tekintetében legalábbis - a bemutatók, gálák, gyűlések nem állhatnak meg. A naptárat mindig nézni kell, a hanyagabbak kedvéért azonban kutyafuttában kiemelek néhány jelentősebb programot a következő hetek kínálatából.

A firenzei La Repubblica 2008 áprilisában számolt be arról, hogy Montalcinóban robbant a kukta: 12 pincészet ellen indítottak vizsgálatot. A gyanú az volt, hogy az eredetvédett brunello di montalcinóba az egyetlenként engedélyezett sangiovesén kívül más fajtákat kevertek, és így borhamisítást követtek el. A biliborítást valószínűleg egy helyi vérkonzervatív borász (és élő legenda) kezdeményezte, aki fölnyomta a hatóságoknál a legnyilvánvalóbban cinkelt lapokkal játszó, többnyire nemzetközi tulajdonban lévő nagybirtokokat. A hosszan elhúzódó vizsgálat sokat markolt, és alig fogott valamit, ám az idén februárban bemutatkozott 2005-ös évjárat brunellóinál minden kritikusnak föltűnt, hogy a korábban éjsötét borok rendre kiválogosodtak.