Legnépszerűbb borvidékünk, Villány szószóló nélkül maradt. A borentellektüelek elpártoltak tőle, és ez hosszú távon nyilván hatással lesz a fogyasztók derékhadára is. Nehéz lenne megmondani, hogy a rokonszenvindex esése összefüggésben áll-e a borok minőségének és árának alakulásával, vagy törvényszerű lélektani folyamat, a divat hullámzásának kivédhetetlen következménye. Bock József, a Villányi Hegyközség elnökének kezeményezésére a Művelt Alkoholista kiváló borászok és neves borkritikusok közreműködésével megpróbálta kideríteni, hogy az árban már világszínvonalú villányi vörösek minőségben is állják-e a versenyt bordeaux-i és toszkán vetélytársaikkal. A rövid válasz: a mi szánk szerint egyértelműen. Külföldön lehet, hogy más eredményt hozott volna ez a teszt, de a mi példánk azt bizonyítja, hogy a villányi nagyok és a magyar szájíz tökéletesen szinkronban vannak.

Bizony borkóstolásnál is előfordul, hogy egészen másként alakulnak a dolgok, mint ahogy azt várjuk. Ennek a posztnak az ötlete még tavaly ősszel fogant meg a fejemben, mikor a Várban a Borfesztiválon kora délután poharamban forgattam a 2006-os Villa Tolnay Bandériumot, és nagyon meg voltam elégedve vele, no meg a jó idővel. A 2005-öst nagyon szerettem, és úgy éreztem, az újabb évjárat talán még azon is túltesz. Elhatároztam, egymás mellé rakom őket, és élvezem majd a két legyőzhetetlen sereg összecsapását.

A dán Vinbladet bormagazin a kisharsányi Vylyant választotta meg az Év Borászatának. A villányi nagyok közül talán a legjobb ár/érték arányokkal dolgozó Vylyan amellett, hogy tavaly itthon is elnyerte az Év Pincészete címet, az utóbbi időben rendkívül aktív művészetpártoló és hozzá szorosan kapcsolódó marketing tevékenységet folytat. A Vinbladet főszerkesztője „kellemes meglepetésnek”, az „elnyomás évtizedei után a demokrácia győzelmének” nevezte „a kiváló minőség egy új területének felfedezését”. A Bormarketing Kht honlapjáról letölthető a Vinbladet Magyarországgal foglalkozó teljes lapszáma. A sikerhez gratulálunk Debreczeni Mónikának, Ipacs Szabó Istvánnak és az egész Vylyan-csapatnak! (Emlékeztetőül az utóbbi évek legfényesebb Vylyan-sikerei: aranyérem a 2006-os Montenuovo Cuvée-vel a brüsszeli Concours Mondialon, és a magyar vörösek talán eddigi legnagyobb kitüntetése: Regionális Trófea a 2004-es Pinot Noirnak a Decanter World Wine Awards versenyen.)
 

Fontos szerepet kapott a tokaji a december végén megjelent Dean Spanley című filmben - tudtuk meg a filmtémában is kiválóan tájékozott angol Decanter magazin drótos verziójából.

Brunello kóstolót tartott a Montalcino Enoteca, nem is akármilyet. Ugyanis a frissen piacra került 2004-es évjárat palackjaiból nyitottak ki tízet. Az évjárat az első ötcsillagos 1997 óta, az évkezdő kóstoló pedig részben azt a célt szolgálta, hogy a tulajdonos képet kapjon: a friss tételek mennyire nyűgözik le a törzsvevőket. Iparkodnia kell ugyanis Suhayda Lászlónak, ha be akar tárazni egyes pincészetek boraiból, ugyanis a kurrens készletek jellemzően február közepére ki is futnak.

A terület egykor a Pannonhalmi Apátság tulajdonában volt, a helyiek azóta is apátsági birtokként emlegették. Innen az elsőre talán meglepő név. Közel három hektáron most mintegy 15 ezer tőke szőlő van rajta: többségében hárslevelű, furmint, juhfark, kevés olaszrizling és tramini, meg négy-öt fajta kísérletképpen adják az alapanyagot. Büszkék arra, hogy 2001-es indulásuk óta ugyanazzal a stábbal dolgoznak. Fazekas Tibor a borász, a szőlőmunkások ugyanazok, sőt még a szüretelő asszonyok is évről évre visszajárnak.

Alig pár hete magunk is írtunk róla, hogy néhány település - Szerencs, Erdőhorváti, Abaújszántó, Tállya, Legyesbénye, Szegi, Erdőhorváti, Mezőzombor és Bodrogkisfalud - a világörökségi cím "visszaadását" fontolgatja és inkább az ipartelepítésre bízná a térség jövőjét a borhoz kapcsolódó turizmus és vendéglátás helyett. Közben zajlottak a zajlanivalók, január elején ülést tartott a Tokaji Történelmi Borvidék Világörökségi Egyesület (ennek tagjai többek között a Hegyalja önkormányzatai), ahol úgy tűnik, közeledtek az álláspontok, vagy legalábbis abban megegyeztek, hogy meg kellene egyezni. Éppenséggel ez is valami.

A részletekbe ne menjünk bele, a lényeg, hogy a munkaadóm a hét végén tartotta év eleji főnökértekezletét, Balatonszemesen, a Szindbád Hotelben, és egészen véletlenül pont ott töltötte az estét-éjszakát Szászi Endre szigligeti bortermelő is. Ha már így alakult, a hoteltulajdonos megkérdezte, lenne-e kedvünk Szászi-kóstolóhoz. Lett.

Idén is megrendezik február közepén az Egri Borok Gáláját. Az Egri Borvidékért Alapítvány által életre hívott rendezvény fontos állomás a borvidék elismertetésének útján. A tavalyi év végén döntés született arról, hogy 2009-ben kik lehetnek tagjai az Egri Borvidéki Borászválogatottnak, de egységes bemutatkozásukra csak február 14-én kerül sor, a Magyar Tudományos Akadémia termeiben.

Az amerikai borászok már előre dörzsölik a tenyerüket, hiszen nyolc év absztinencia után - George W. állítólag húsz éve száraz - borivó költözik a Fehér Házba. A hírmagyarázók a rendszerváltás első jeleként ünneplik, hogy a beiktatást követő díszebéden felszolgált borok egyszerre tanúskodnak jó ízlésről és az árakat illetően mértéktartásról. (A Bush-csapat legutóbb azzal verte ki a biztosítékot, hogy a világgazdasági válság miatt összehívott csúcsértekezleten 300 dolláros napa-völgyi cabernet-vel űzték a bút.)

Az ausztrál kormány és az EU által kötött egyezmény jegyében az olasz tocai friulano és a francia tokay d'alsace sorsára jut az ausztrál tokay is. Az egyezség értelmében az EU eltűr bizonyos ausztrál borászati praktikákat, amelyek Európában tiltottak – mint pl. a hordós érlelés csipszezéssel vagy dongák áztatásával való kiváltása -, ugyanakkor megtiltja az egyes borvidékekhez kötődő nevek más borvidékeken való használatát.

A csörnyeföldi borásztól tavaly gyors egymásutánban kóstoltam tételeket, és a magasra tett lécet nem vitték át. Ilyenkor két dolgot tehet az egyszeri fogyasztó: elfordul a termelőtől, vagy ad még egy esélyt neki. Én utóbbit annyival fejeltem meg, hogy leemeltem a borkereskedők polcairól mindegyik 2007-es Bussay borból 1-1 palackkal, s nekiveselkedtem a kóstolásnak. Az olaszrizling kivételével a sort becsülettel végigittam (arról már többen megemlékeztek a blogon, ezért maradt ki); a közérzetem sokat javult. Nem mondom, hogy egyenletesen jók a borok, de ami jó, az nagyon jó – és ilyenkor magasra kerül újra a léc, így a kevésbé szeretett tételek esetleg alulértékelődnek. De ezt majd vitassák meg a kedves olvasók.

Karácsony előtt égtünk, mert állítólag a Velezvin rossz fát tett a tűzre – vagy inkább cukrot és citromsavat a borba/vízbe? A történetnek azonban nincs vége, és mivel az égésről hírt adtunk, illő, hogy a tűzoltásról is beszámoljunk.

Jön a hírlevél a nagy leárazásról. Tudom, hogy válság meg minden, de baromi hülyén érzem magam, amiért néhány hónapja megvettem - akkor azt hittem, nagy kedvezménnyel, így hirdették ugyanis - 7500-ért azt a Buttler Bikavért. Most akkor nem ér 7500-at? Akkor miért tetszettek annyiért mérni? Most akkor be tetszettek égni Buttlerrel? Vagy mi? És így tovább. Így legyek lojális, megbízható vásárló, mi? Másrész meg persze, hurrá, olcsóbb minden. Buttler pedig kampó?

Megkésve bár, de aszúk és rieslingek, ahogyan ígértük. Ismét igyekeztünk a földön maradni, ami az árakat illeti, nemcsak a kedves olvasó kedvét keresve, de saját érdekünkben is.
Őszintén szólva, ez volt életem egyik legnehezebb kóstolója. Úgy gondoltam/gondoltuk, hogy majd mi csomagolunk, töltünk, forgatunk, nyelünk-köpünk, pontozunk, mintha csak vörösekkel lenne dolgunk, amúgy rutinból – erre az aszúk visszakézből úgy arcul csaptak minket a puttonyaikkal, hogy néhány tételt újra egymás mellé kellett tennünk később. Csakhogy tanuljunk némi szerénységet. Ennyit a költségkímélésről.

Az ausztrál borok eladásai mind belföldön, mind külföldön erősen visszaestek. A háromfejű bűnbak a túltermelés, a világválság és az erőre kapott ausztrál dollár. A túltermelés hipermarketes árháborúhoz vezetett, a pénzügyi válság a fogyasztók borbüdzséjét csapolta meg, belföldön pedig az új-zélandi sauvignon blanc mattolta az ausztrál fehéreket. Új-zélandi adatok szerint tavaly az Ausztráliába irányuló sauvignon blanc-export a 2007-es 17,8 millió literről 27,1 millió literre nőtt, és ez a teljes ausztrál borimport 40 százalékát teszi ki. Ugyanebben az időszakban az ausztrál borexport volumenben 11 százalékkal, értékben 18 százalékkal esett vissza. 1995 óta ez volt az első év, amikor nem nőtt a kivitel. 

Az olasz borügyi értesítő, a Winenews arról tudósít, hogy 2007-ben, két év pangás után a mezőgazdasági területek ára ismét nőtt. Az INEA (nagyjából: országos agrárgazdasági intézet) jelentése szerint az olasz termőföld átlagára meghaladta a 17 ezer euró per hektárt. Alkoholista szempontból érdekesebb, hogy az INEA a szőlőterületek árának alakulását is rögzítette, és összeállította a 10 legértékesebb borvidék listáját. Az élen Montalcino áll, ahol egy hektárt nem adnak 100 millió forint alatt. Érthetetlen módon a másik élvidék, Piemont árai lemaradtak a listáról, márpedig nehéz elhinni, hogy a barolók és barbarescók hazája ne fért volna be az első tízbe. Chiantiban nagyjából 40 millió forint egy hektár. Összehasonlításképpen: a Magyar Hírlap 2006-os összeállítása szerint Villány legdrágább területei ennek nagyjából a felét érik. [A képen montalcinói panoráma.]

Az Etyeki Kúriáról keveset írtunk az elmúlt években. Leginkább perfekt pinot noirjukra szoktunk felfigyelni, pedig van más is. Régebben nagyon szerettem a fahordós chardonnnay-jukat, sőt reduktív iskolázású egyéb fehéreiket is, utóbb azonban úgy éreztem, ezek vitathatatlanul szimpatikus élénkségét nem gazdagítja elegendő karakter. Hanem időközben megjelent a piacon fehér csúcsküvéjük, amely ügyesen kombinálja a könnyedséget a tartalommal, és ennek én nagyon örülök.

Művelt alkoholistává válásom során eljött az a pillanat, amikor kezdtek kifejezetten kellemetlenné válni bizonyos dolgok. Ez volt azaz időszak, amikor örültem, hogy túl vagyok a boros kóla korszakon; már ciki volt a balatoni borsoron félédes muskotályost kérni. Tapasztalatom szerint ilyenkor könnyű átesni a ló túlsó oldalára. A művelt alkoholista ugyanis, ahogy én látom, ódzkodik a félszáraz fehérektől, rühelli a maradékcukrot. Egy fehér bor legyen száraz – mondja. (A desszertborként számon tartott tételekre természetesen ez nem áll.) A félelem háttérében elsősorban a sok csapnivaló édesített tétellel átélt, utólag már szégyellt tapasztalatok állnak. Meg talán azok a beidegződések, hogy a maradékcukor arra való, hogy a bor hibáit elfedje. De persze van, aki nemzetközi példákon keresztül bizonygatja, a cukor nem ördögtől való. A jelen cikkben kóstolt tételeket félszáraz voltuk köti össze – egyben hársas utazásaimat is folytatom, pontosabban a kezdő állomásra térek vissza.

Nincs is jobb alkalom egy kis kadarkázásra, mint január elseje. A trombitálás már halkul lassan, a konfettimaradványok még a padlón hevernek, szerpentinek lógnak a mosogatóba, másnapos ismeretlenek dülöngélnek félmeztelenül az ember lakásában félig ürült édespezsgős üvegekkel, szóval van mit helyre tenni ilyentájt. Mi a mosogatás helyett a kadarkát választottuk az újév köszöntésére, ami ugyebár balkánikum (csak hogy lássuk az irányt), mégis szinte őshonosnak számít magyarhonban. Mert ugyebár amit csinálunk január elsején, azzal fog telni az egész évünk - tartja a hiedelem. Ha bedőltünk volna neki, egész évben csak innánk. Jobban belegondolva - nem is rossz ötlet.

A Travel Channel műsorra tűzte a 2008 szeptemberében forgatott, és látatlanul is nagy vitát generáló, magyar vonatkozású epizódjait. A stáb útját a Magyar Bormarketing Kht (cikkünk elsődleges forrása) és a Magyar Turizmus Zrt egyengette. Az Isabelle Legeron által vezetett Borban utazva (Journey into Wine) új sorozatának része január 26-án este 8 órakor kerül képernyőre. A "Budapest to the Black Sea" címen vetített epizódokban (idézzük) "Isabelle Budapesttől a Fekete tengerig utazik, hogy bemutassa a korábbi kommunista blokk tagjai, köztük Magyarország, Bulgária és Románia bortermelését, amelyek ma már többet kínálnak a szupermarketekben található tömegtermékeknél. A francia borszakértő egy olyan régióba kalauzolja el a nézőket, amely több évezredes borkészítési hagyományokkal rendelkezik, és lassacskán ébredezik a 60 éves közönyből és elhanyagoltságból." Az első rész (Hungary, Budapest, and Balaton) rövid bemutatója már megtekinthető ezen az oldalon. Ez a beharangozó pedig Tarnóczi Zoltán gyűjtése.  Aki teheti, nézze a műsort, és ha nem rest, véleményét ossza meg velünk is!

Olyan borokról, pincékről szól ez a háromrészes kis sorozat, amelyek nincsenek benne a magyar borászat, vagy inkább forgalmazás fősodrában. Erre próbálok sután utalni a címben, remélem, senki nem érzi majd sértőnek. Úgy is fogalmazhatnék, hogy utána kell járni ezeknek a boroknak. A hipermarketekben vagy a sarki boltban már csak a mennyiség miatt sem valószínű, hogy a közeljövőben találkozunk velük. A kezdő alkesz könnyen lehet, hogy még nem is hallott róluk, a haladó alkesz talán már járt is náluk. Tavaly mindhármuktól kóstoltam olyan kiemelkedő bort, ami a listámra is felkerült, ezért most egy cseppet alaposabban körbekóstolom őket. Elsőként Nyúlra látogatunk.

Az 1 borvidék 1 fajta kompakt ésszerűségével és plakátkonform egyszerűségével nem lehet versenyre kelni. Országimázsként az én szavazatom ugyan a kékfrankosé és az olaszrizlingé - Tokaj nyilván külön kategória -, Villány szekere elé azonban a cabernet franc-t fognám be. Ez a fajta nem kötődik felülírhatatlanul egyetlen borvidékhez sem (a Loire-i nem világmárka, Bordeaux-ban pedig harmadhegedűs), Villányban pedig rendre felülmúlja a nehezen beérő sauvignont és a könnyen túlérő merlot-t. A villányi cabernet franc fogalommá válásához az alapokat Malatinszky, a Vylyan, Gere és Tiffánék már lerakták, a marketing masnit pedig Michael Broadbent ezüst tálcán nyújtotta át. Az aranyszájú bormatuzsálem egyik nyilatkozatában elejtette a tökéletes szlogent: "A cabernet franc Villányban meglelte hazáját." Mások aranyeret kapnak, mire kiötlenek egy fele ilyen frappáns szlogent, és egy vagyont áldoznak, mire a megfelelő szájhoz kötik a buborékot.