Évjárathatás. Furcsa, már-már pejoratív szó. Egyes pincészetek igyekeznek a fogyasztói igények előtt meghajolva kiküszöbölni a borkészítés során. Máskor olyan érzése van az embernek, hogy a gyengébb borokat előszeretettel bújtatják e fogalom mögé (lásd még: nehéz évjárat nagy borai). Vannak, akik igyekeznek megküzdeni a természet diktálta nehézségekkel, s hol sikerül felülkerekedni rajtuk, hol pedig nem: ilyenkor akár teljes tételek végezhetik folyóborként pályafutásukat. Az Orsolya pincében igyekeznek folyamatosan tanulni, közben pedig évjáratról évjáratra elkészíteni azt a bort, ami rájuk, és az adott évre a leginkább jellemző. Elmondásuk szerint 20 évet adnak maguknak, hogy kiismerjék a dűlőiket. Eredeti elképzelésem az volt, hogy évjárat-párokat kóstolok össze, aztán persze más is került a poharamba.

Igen, jó kérdés. Minden alkalommal feltesszük magunknak, ahányszor csak ehhez a fajtához nyúlunk. Már a merlot-jegyzetekben írtam, hogy ez a két fajta mostanában tarol a kedvencek között. Talán azért, mert itt a legkönnyebb viszonylag kis erőfeszítés árán nagy élményekre szert tenni. Egy jó syrah kóstoló a legkülönfélébb ízlést is képes jó értelemben kiszolgálni. Ha valaki gyümölcsbomba, ámbár élvezetes tengerentúli szépségekre vágyik, éppúgy kielégülhet, mint az elegánsabb vonalakat kereső Hermitage vagy éppen Cộte-Rotie imádó. Ez az a fajta a világfajták közül, amelynek borára először mondta ki a nagyvilág: az őshazán (Észak-Rhộne) kívül – nevezetesen Ausztráliában – sokkal szebb borokat ad. Ugyan a francia hegemónia más fajták esetében nem töretett meg ennyire, én a magam részéről mégiscsak maradok a syraht illetően is a konzervatív euro-fanok csoportjában.

Szerencsém van az utóbbi időben, egyre-másra jönnek velem szembe a nagyon jó borok, karácsonykor, szilveszter előtt, meg hát utána is, elsősorban fehérben, persze, és külön öröm, hogy rizlingek is vannak köztük. Az elmúlt hónapokban nagyon megdicsértem Szabó Zoltánét és Bott Frigyesét, és most még magasabbra emelem Légli Ottóét.

Matt Kramer, a magyar bor előretolt bástyája, a Wine Spectator messze legeszesebb szerzője úgy látszik, rákapott a Királyudvar Sec-re. Rövid időn belül ugyanis másodszor vall szerelmet a Királyudvar szárazának. Kramer saját becslésem szerint az egy kézen megszámlálható nagy borírók egyike, írásait mindig örömmel olvasom, és viszonylag rendszeresen szemlézem. Így hajlok arra a véleményre, hogy ez a mostani említés többet ér bármely versenyen elért nagyaranynál. Kramer az utóbbi években egyre hangsúlyosabban áll ki a természetes borászkodás és az egyedi értékek mellett, és ezt a szemléletet tükrözi a 2008-as kedvenceinek listája is. 6 vöröset és 1 fehéret emel ki, és az egyetlen fehér magyar: a Királyudvar 2006-os Sec-je.

Az utolsó fejezetben három tokaji és egy somlói borász válaszolt a kérdéseinkre. Tokajban nagyon bizakodóak 2008 megítélését illetően, és az évjárat nagy nyertesének a hárslevelű tűnik. Somlón viszont éppen a hárslevelű szenvedett. Abban ismét egyetértés mutatkozik, hogy 2006, a maga acélosabb savaival hosszab életű, lassabb érésű évjáratnak tűnik, mint a szinte azonnal megnyerő 2007.

A sokáig testvérpárosnak hitt cabernet-kről, azaz a sauvignonról és a francról kiderült: apasági kapcsolat van köztük. Bevallom, mostanában hozzám az apa, azaz a franc áll közelebb, talán mert elsősorban hazai bort bontok, és emiatt többször ért már csalódás sauvignon kóstolás közben. A cabernet franc pár héttel előbb érik, így nagyobb valószínűséggel találunk teljesen érett alapanyagból szűrt bort a polcokon. Ráadásul általában az ár miatt is őt választom. Nemrégiben a villányi franc értelmezést olvashattuk, én pedig megnéztem, Szekszárdon mit hoznak ki a fajtából.

Nos, akkor maradjunk a buborékoknál. Talán még nem késtünk el egy-két külhoni szépség ajánlásával. A poszt első felében röviden áttekintem a legfontosabb pezsgős vidékeket, stílusokat és metódusokat, aztán az itthon is beszerezhető képviselőikből ajánlok néhányat. Champagne, Cava, Prosecco, Franciacorta, Deutscher Sekt és egy csipetnyi új világ. Boldog új évet!

Amikor 2006 nyarán berúgtam a rizlingodisszeát, az aktuális olaszrizlingek olyan messze voltak a bülbülszótól, a fülolajtól, hogy az árbochoz kötözésről meg a fülbe viaszról már ne is beszéljünk, mint Makó Jeruzsálemtől. Azóta nagyot fordult a világ, és egy kisebbet az éghajlat, és 2007-ben megszülettek az első rizlingszirének. Miközben e sorokat klimpírozom, magyar rajnaiakat kóstolok – a "magyar rizling" állandó mumusát -, és hiába görcsöl az előítélet, az olaszok szebbek. A 2007-es Szeremley Rizling és Bussay Esküvéje, már egyértelműen jelezték, hogy a nyári nyárnak nincs ellenszere, de természetesen nemcsak az időjárást illeti hála, amiért meg merem kockáztatni: 2007-ben az olaszrizling átlépte az árnyékát.

Örök kérdés, amit talán nem is kell igazán megválaszolni. Honfiúi indíttatásból azt mondjuk: tokaji, a praktikum oldaláról nézve pedig pezsgő. Évekkel ezelőtt határozottan kiálltam amellett, hogy hiba volna a nagyvilágot majmolnunk, amikor a teremtő olyan kitűnő nedűt adott a poharunkba, mint az aszú és a szép, édes tokaji cuvée-k. Ma már úgy gondolom, egyáltalán nem szégyen pezsgővel koccintani ilyenkor, ugyanis az édes bor fogyasztása megtöri az éjszakai lendületet, nehéz egy igazi nagyágyú után a fél vagy még egész éjszakára tartó optimális alkoholszintet beállítani. Viszont ha éjfél előtt csak száraz fehérbort fogyasztunk, netán pezsgőt, akkor az éjféli „kihegyezett” koccintás itala minden további nélkül lehet egy kiváló minőségű, akár magyar pezsgő is.

Valahogy úgy alakult, hogy ezen a módfelett hosszú hétvégén szinte kizárólag úgynevezett terroirborokat ittunk, ezért most jól megéneklem mindet, egy posztban, nem túl hosszan. Mert hát érdemes beszélni róluk.

Ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy pontosan egy évvel ezelőtt milyen szívesen társalogtak kommentezőink arról, ki mit tesz az asztalra. Hátha most is kialakul az ünnepi diskurzus. Felütésképpen: nálunk libacomb lesz aszalt szilvával és puliszkával, desszertnek bejgli, bornak pedig Bott–Bodó-nap. Miszerint 2007-es Határi furmint először, 2007-es Bottrytis másodszor. Békés karácsonyt mindenkinek.

Hogy miért az Istenek ajándéka? Szerintem azért, mert úgy tud méltóságteljes lenni, hogy közben barátságosan simogat és gyönyörködtet. Ízeinek gazdagsága több dimenzióban is képes egyszerre jelen lenni; az igazán szép merlot nem csak hosszú, de kellően mély is. Kóstolóink sorában a két biztos befutó mostanában a merlot és a syrah. A cabernet kissé háttérbe szorult, a pinot noir pedig egyáltalán nem pénztárcakímélő.

Tavaly sem ment simán, de az idén végképp totális kudarcot vallottunk az év Alkoholista-bortermelőjének megválasztásával. Úgy gondoltuk, a döntéshozatal lebonyolításának az a módja, amely másutt sokszorosan bevált, itt is alkalmazható. Kiderült, hogy nem az. A módszer akkor sem jött be, amikor az ország legnépszerűbb borvidékét kerestük - tanulhattunk volna belőle, nem tettük, hibáztunk. Pontosan nem tudjuk, mi miért történt, de tudomásul vesszük. Aki kíváncsi az eredményre, itt megnézheti - legalábbis akkor, ha szavazott egyszer-kétszer -, mi most nem tartjuk fontosnak a győztes méltatását. Még akkor sem, ha az első helyezett 2008. évi teljesítményét történetesen nagyra értékeljük. Maradjunk annyiban: mi azt az ötven termelőt és pincészetet tartottuk az idén a legizgalmasabbnak, akit-amelyet megneveztünk, és azokat a borokat, amelyeket belistáztunk. Hogy még konkrétabbak legyünk, hajtás alatt megtalálják, szerintünk kik voltak dobogóra érdemesek ebben az esztendőben. Szeretettel várjuk kedves olvasóink élmezőnyeit is.

Az egri borászok gyakorlatilag egyöntetűen 8 pontosnak értékelik az idei évet, azaz a nagyon jó és az eszményi határára helyezik. Ezek szerint az utóbbi tíz évben először hármas nyerőszéria elé nézünk. 2007 viszont úgy tűnik, Egerben nem volt annyira ígéretes, mint több más borvidékünkön. Lőrincz György nagyon plasztikus és racionális leírást ad 2007 buktatóiról, szerinte az egyébként borongós, hűvös évjáratként elkönyvelt 2005-höz hasonló minőségre számíthatunk, igaz, más okokból. (Szerencsére a 2007-es Kutyafáját erről nem tud.)

Lehet, hogy látszólag nem kapcsolódik a borhoz a téma, de mégis… Sajnos várható volt a döntés, de talán mégis reménykedtünk benne, hogy valahol van még józan ész. Véletlenül sem a szerencsieket szeretném bántani. Nyilván ha egyesével vesszük számba azokat az embereket, akiknek esetleg évek óta nincs munkájuk, nem fogjuk őket elítélni, amiért beadták a derekukat. Itt sokkal nagyobb léptékű dolgokról van szó. Gyerekeink, unokáink – ha még lesznek -, vagy azok unokái fogják majd kárát látni annak, ami most Hegyaljával történik. Jobban mondva nem történik, ugyanis évek, sőt lassan már évtizedek óta hiányzik az a közös akarat, amely Hegyalját méltó helyére próbálná visszajuttatni. A 90-es évek elején forrongva néztük a francia befektetőket, akik tönkre akarják tenni Tokajt. Valljuk be, ha ők nem jönnek akkor, lehet hogy Tokaj már csak nyomokban létezik.

A sajtóból azt szűrtem le, hogy 2006 Bordeaux-ban szerencsétlenül ötvözi az előző két évjárat hátrányait. 2004-ből a kevesebb napfényt és a több esőt, 2005-ből az arcátlan árazást. Alaposabban utánanézve, kiderült, hogy egy 2005-nél is ígéretesebben induló évjáratot rontott el a nyár végi özönvíz. Az eső felhígította a termést, a rothadás megtizedelte. A leggondosabb gazdák azonban ki tudták várni a szeptember végi, októberi napsütést, és aki ekkor szüretelt, az okkal bízhatott az átlagosnál jobb eredményben. Olyannyira, hogy Steven Spurrier  szerint 2006 nagyon jó, egyes esetekben (a szokásos nevek) nagy évjárat lett. A mindig józan Jancis Robinson 2006-ot a válogató asztal évjáratának nevezte. Mindezek fényében óvatos borúlátással készültem a Bortársaság hirtelen támadt Bordeaux-i szortimentjének bemutatójára. (A képen Thierry Manoncourt, a Ch. Figeac tulajdonosa.)

Jancis Robinson harmadik nekifutásra talált végre egy magyart, és ezzel megédesítette számunkra válogatás trilógiáját. Az ingerküszöböt átlépő bor tokaji, de nem aszú, a Királyudvar 2003-as Ilona Cuvée-je. Ez valóban százszorszép, de azért akad jó néhány pályatársa, ami nála is szebb. Csite kóstolta úgy fél évvel ezelőtt, őt nem különösebben hatotta meg. Ha tehettük volna, mi a késői szüret keretei között maradva egy Szepsy Botond Cuvée-t, egy Demeter Főbort, vagy a jelentősen olcsóbb Nobilis Amicust is odacsempésztük volna Robinson asszony asztalára.

Aki próbált már a fővárosban megbízható bárányhúst venni, az tudja: komoly utánajárásra van kárhoztatva az egyszeri vendéglátó, ha ilyen vacsorával készül. Márpedig mi báránylapockát sütöttünk, és kuszkuszt pakoltunk még a tányérra. Mellé kétesélyes fajtabort kortyoltunk: kadarka került a pohárba. Nem fejtegetném hosszan, miért is rizikós ez a fajta, szimplán idemásolnám alföldi merlot bonmot-ját : a kadarka drágán előállítható, olcsó asztali bor, amely a legfinomabb burgundik titkos bájait idézi minden tizedik évben. Kockázatcsökkentési okokból rögvest hármat bontottunk. Kettőt Egerből, egyet pedig Villányból.

Kurta hagyományaink szellemében afféle évzáróként idén is megpróbáltunk rendet vágni borgőzös emlékeinkben, azaz listázni 2008 legszebb élményeit. Minden szerző 10 árfüggetlen és 2 ártudatos élményre kapott keretet. A listák összegzésekor derült ki, hogy a láthatatlan kéz hibátlanul kirajzolja a papírformát, vagyis a szerzői változatban az Év Művelt Alkoholista Borásza: Szepsy István. Az Év Művelt Alkoholista Bora - szintén szerzői változat - címért pedig hármas holtverseny alakult ki Szepsy István, Konyáriék és Malatinszky Csaba között. 

Orsolyáékat ismerjük, szeretjük. Bár nem mernék vállakozni a kézműves bor kategóriájának meghatározására, ha mégis ilyesmire kényszerítenének, talán inkább elővennék három Orsolya-bort. Most is így tettem, ám ebben semmiféle kényszer nem játszott szerepet. Inkább a kíváncsiság. Leánykában nagyon erősek ők, 2006-ból háromfélét is palackoztak: két egrit és egy ostorosit. Jó egy éve lehetett, hogy megvettem mindhármat. Aztán hagytam, hadd pihenjenek, szépüljenek, serdüljenek. De most már eljött az idő: három Orsolya leánykával randevúztam egyszerre, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy jobban megismerjem, összehasonlítsam őket.

Miként az előző, vörös lista, ez is a Financial Times számára készült, és ez is a vágatlan változat, azaz jóval hosszabb az ott közöltnél. Jancis Robinson fő célja itt is az volt, hogy olyan borokat ajánljon, amelyek per pillanat jól fogyaszthatóak, azaz nem a jövő nagy reménységei. A lista az olcsóbbtól a drágább felé halad. Ezúttal is kérjük olvasóinkat, hogy aki kóstolta már valamelyiket, vagy esetleg tud hazai beszerzési forrásról, az ossza meg velünk tapasztalatait és tudását! Ezen a listán szép számmal szerepelnek osztrákok, németek, olaszok - magyar sajnos nem - amelyeket viszonylag könnyű beszerezni. 

„Durva hiba, ha a kritikus csak az egyik műfajt vagy stílust dicséri, a többit pedig megveti. Szinte lehetetlen azonban teljesen elfojtani a részrehajlást az iránt, ami az alkatunknak és hajlamunknak megfelel. Az ilyen kedvezések persze ártatlanok és elkerülhetetlenek, és sohasem ésszerű dolog vitatkozni róluk, mert nincs olyan mérce, melynek segítségével állást foglalhatunk közöttük.” (D.H.)

Az a baj velem, hogy mindig hagyom a hasamba beszélni a gyereket. Én lehetek a naiv borfogyasztó élő szobra, vagy valami hasonló, mert annyira akarok hinni a borászoknak, hogy sokszor úgy járok, mint az egyszeri férj, aki rajtakapja nejét a postással, mire az asszonyka egyből megszólal: drágám, most nekem hiszel vagy a szemednek?! Ezért aztán egy kicsit ódzkodom is attól, hogy borász társaságában komolyan kóstoljam a borait (már ha e tevékenység nevezhető egyáltalán komolynak), ellenben mindig nagy élvezettel hallgatom a mondanivalóját – a borairól.

Kedvenceink, a mindig mindenre kapható, bármiről bármit és annak az ellenkezőjét is séróból bebizonyító brit tudósok ezúttal a TCA-t tették kísérleteik célkeresztjébe, s a jelek szerint nem is nyúltak mellé annyira. Egy NASA által kifejlesztett eljárás ugyanis kísérleti körülmények között a levegőben szálló, s a TCA keletkezésében fontos szerepet játszó szerves anyagok (penész- és élesztőgombák, baktériumok, egyéb szerves szennyeződések) 90-95%-át elpusztította.